Az igazság útján III. rész (filozófiai tanulmány - nemzeti szocialista gondolatokkal megtűzdelve)

Hibaüzenet

  • Warning: Invalid argument supplied for foreach() similarterms_taxonomy_node_get_terms() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 517 sor).
  • Warning: array_keys() expects parameter 1 to be array, null given similarterms_list() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 193 sor).

Az ontogenezis megismétli a filogenezist

A tudomány egyik legnagyobb vívmánya az a felismerés, hogy az ontogenezis (egyéni fejlődés) lényegében véve — vagyis nagy vonalakban — megismétli a filogenezist (törzsfejlődést). Más szóval a fogamzás pillanatától (az ember közvetlen isteni teremtésének, a halhatatlan lelkünk megteremtésének aktusától) olyan egyedi-egyéni fejlődés veszi kezdetét, amelynek során az emberi lény életének egymást követő különböző szakaszaiban (mint ébrény, magzat, újszülött, csecsemő, kisded, kisgyermek, gyermek, kamasz, serdülő, ifjú) vázlatosan—lényegében megismétli a természetben, közelebbről az állatvilágban végbemenő fejlődést, majd azután az emberi létezésben lezajló fejlődést. Az pl., hogy a kisgyermek megismerő tevékenységében az intuíciónak messze nagyobb szerepe van, mint a felnőttek megismerő tevékenységében vagy az, hogy a gyermekek döntéseiben érzelmeik, vágyaik sokkal inkább szerepet játszanak, mint a felnőttek döntéseiben, ezt a tételt bizonyítja. S minél fiatalabb kisgyermekről van szó, ezek a megállapítások annál inkább érvényesek, más szóval — mint említettük — a gyermek a maga egyéni fejlődése során egy bizonyos koron túl lényegében megismétli a primitívebb népeknek és kultúráknak azt a fejlődését, ami az intuitív-emocionális embertípustól a szenzuális-racionális típushoz tart.

Egyetlen példán igazolva ezt a tételt, tekintsük az idő fogalmának a fejlődését a természeti népek (a gyermekek) esetében! A múlt és a jelen fogalmának tudatos elválasztása az ember kulturális fejlődésének viszonylag késői szakaszában, éspedig fokozatosan következett be. Hajdan nem tettek különbséget valamely múltbeli esemény és annak jelenlegi hatása, előfordulása között. A jelenben régmúlt események miatt büntettek vagy jutalmaztak, tekintet nélkül a közben lezajlott változásokra. Mítoszokat alkottak, amelyek a múltról szóltak, de a jelenben is érvényesek voltak. Az egészen kisgyerekek körében a múlt és a jelen egyetlen valósággá folyik össze. E szakaszt a múlt és a jelen egyszerű és tagolatlan elválasztásának szakasza követi. Ebben a szakaszban következik be a gyermekek kiemelt igénye a történetmesélések iránt, amelyekben a múlt minden közelebbi meghatározás és jelentőség nélkül jelenik meg, és a fontos a nevelőhatás. Ezután fokozatosan jelentkezik a múlt tagolásának mértéke. Már különbséget tesznek régmúlt és közelebbi múlt között, de a történelem felmondásában még mindig a múlt jelenre vetítettsége kapja a főszerepet. Végül a felnőttkorban már a modern történettudomány időszemlélete jelenik meg, amelyben a múltbeli események és összefüggéseik pontos kronológiai feltérképezése válik követelménnyé.

Ezt a történelmi igazság bemutatása teszi szükségessé, amit napjainkban talán a történészeknek az írásos adatok iránti feltétlen bizalma kockáztat a leginkább. (Sok történész ugyanúgy elfelejtkezik arról, hogy a papír türelmes, a nyilatkozók pedig érdekeiktől vezérelve gyakran hazudnak, mint ahogyan a jogászok, pl. a bírák is túlzottan ragaszkodnak az iratokhoz.) A filogenezis ontológiai megismétlésének isteni tervezettségére, ill. rendjére utal az a tény is, hogy minden faj egyedei addig nem képesek fajtájuk reprodukálására, amíg mint egyedek el nem érik önnön fajuk testi-lelki-szellemi fejlettségének szintjét, azt a képességüket, hogy fajtájuk létének — Istentől rájuk ruházott — célját betöltsék. (Ez magyarázza, hogy a kisgyermek, ill. a gyermek még nem képes szaporodásra.)

A fejlődés ellentmondásossága, a fajok harca

Itt egy olyan fejlődési sor tapasztalható, amely nem egyszerűen változást, de olyan valóságos fejlődést jelent, amely általában a csekélyebb értékű létezési formát egy értékesebb létezési formával váltja fel. Sokan beszélnek arról, hogy a gyermek fejlődését a modern oktatási rendszer hátrányosan befolyásolja, ill. ennek a rendszernek komoly szerepe van abban, hogy a gyermek bizonyos képességei eltorzulnak vagy elvesznek. Abban bizonyosan van igazság, hogy a modern iskolai rendszer sok tekintetben károsan hat a gyermek fejlődésére, ezért is a nevelés és oktatás, az iskola és a szülő, az egyéni szabadság és a társadalmi felelősség, a tanár és a diák stb. viszonyának, rendszerének tekintetében alapvető változtatásokra van szükség, de a gyermek bizonyos képességeinek hanyatlásában hasonló jelenség is lezajlik, mint a primitív népek és kultúrák felemelkedése során, amikor is bizonyos tudások, képességek és készségek elvesznek, mert olyan új ismeretek és módszerek születnek, amelyek felváltják a korábbi idők kevésbé hatékony eljárásait. Ilyenkor a nem használt eszközök, az ún. közbülső technológiák „berozsdásodnak”, egykori használóik helyén pedig új ismeretekkel, technológiákkal felvértezett emberek tevékenykednek.

Mindez azzal is összefügg, hogy az állatvilágban, valamint az emberfélék világában a különböző fajok ugyanabban az élettérben tevékenykedtek és harcoltak egymással, azaz egymásnak ellenségei vagy versenytársai voltak, de mindez a mai emberiség életében is tapasztalható. Csak a legritkább esetben fordul elő, hogy ugyanabban az élettérben létező fajok a legteljesebb békés egymás mellett élés, kivált együttműködésen alapuló együttélés törvénye szerint éljenek együtt (a konkurensek vetélkednek egymással, az ellenségek írtóhadjáratot folytatnak egymás ellen). Az élővilág változik, és e változás újabb és újabb problémákat vet fel, amelyek megoldására új és új fajtaváltozatok, ill. ezeken belül új formai alakzatok jelennek meg. Ezek egy része idővel elbukik, miközben mások sikeressé válnak, fennmaradnak és meggyökeresednek. Ez utóbbiak általában nagyobb értéket, kiválóbb minőséget képviselnek. Itt az érték (a minőség) a biológiai vitalitást, a környezethez való jobb alkalmazkodást jelenti. Mindez a különböző fajok egymással vívott harcának körülményei között, a táplálékért, a különböző javak birtoklásáért, az emberek fölötti befolyásért, hatalomért, az élettérért, röviden magáért az életért vívott küzdelemben megy végbe.

A „struggle for life” tehát az emberfaj létének alaptörvénye. A fajok ezt a harcukat ősidőktől fogva általában csoportosan küzdik végig, bár vannak egyéni küzdelmek is, két személy közöttiek is, pl. a sport világában. Csak a remeték azok, akik csupán a természet erőivel küzdenek, az ő életterük nem keresztezi mások életterét. A csoportos küzdelem mármost lehet családok közötti küzdelem, mint pl. a Capuletek és a Montaguek közötti gyilkos háborúskodás vagy Kohn és Grün, a két szatócs közötti versengés, de lehet települések vagy településrészek közötti harc, pl. egy hajdani búcsúbeli bicskás összecsapás a falubeli lányokért, pl. a falu református részének legényei és a katolikus falurész fiai között, de lehetnek pl. népek, államok, nemzetek közötti kulturális vagy gazdasági versengés eseményei, netán borzalmas háborúk, mint pl. a világtörténelem legborzalmasabb fegyveres összecsapása, a II. világháború. Az ilyen esetekben természetesen messze nem csupán a biológiai fajok küzdelmeiről van szó, hanem az etnográfiai (nyelvi, kulturális, morális) értelemben vett faji, ill. a faji szempontoktól független tényezők közötti harcokról is. Ezek a harcok módszertani szempontból a kegyetlen-vérengző faji háborútól, a vadság körülményei között élő társadalmak harcától a barbárság korának társadalmi harcain át a fizikai összecsapásokat mellőző viták, az érvek és ellenérvek harcáig, a civilizált ütközésekig terjednek. Ez utóbbiak képviselik az értékesebb színvonalat. Így a fizikai eszközök harcos alkalmazása során is célszerű a körülményekhez is igazodó, mértékletes eljárással élni, pl. Jézus Krisztus is csupán korbáccsal űzte ki a kufárokat a templomból és nem folyamodott pl. bozótkéshez.

Természet, fajszeretet és erkölcsiség

Az a körülmény, hogy az ember világában a létért folytatott küzdelem örök jelenség, egyszerűen annak a következménye, hogy az ember maga is része a természetnek. Egyrészt természeti környezet veszi körül, amely nélkül egy pillanatig sem tudna élni, másrészt ő maga is olyan természeti (fizikai, biológiai) létező, amely önnön létezésének fenntartására kényszerül. Van az emberben és döntő szerepet játszik létezésében az a pszichológiai tényező, amely a külső természetben (az állatvilág kivételével) már nem lelhető fel, s amely az ember bensőjét jelenti, de még ez esetben sem mondható, hogy ez a természettől idegen faktor lenne, márcsak azért sem, mert a pszichológiai (karakterológiai, szociálpszichológiai, kognitív) világunknak is testünkön belüli öröklött vagy szerzett természeti tényezők az anyagi alapjai, fogódzói, eszközei. Jellegzetes tényezői testi-lelki valónknak az ösztöneink. Mindenekelőtt ilyen bennünk az életösztön. Ez adott esetben reflexmozdulatokban, más esetekben gondolkodás nyomán meghozott döntéseinkben, tetteinkben ölthet testet. Ösztönös a fajfenntartási tevékenységünk is, így a nemi ösztön és az anyai ösztön, amelyek egyébként a fajfenntartás előfeltételei.

A fajszeretet az anyai ösztönből származik. Természetesen a fajszeretet egy későbbi időpontban az apánál is megjelenhet, de inkább tudatos módon (jóllehet az állatvilágon belül, a hímeknél is megfigyelhető valamiféle faji összetartozás). Az anyai fajszeretet tisztán és elementárisan a gyermekre, ill. a leszármazottakra irányul és így jövőorientált. Az apai fajszeretet azonban általában nem tisztán a leszármazottakra orientáltan jelentkezik, hanem az elődökre, a gyökerekre, a kultúrára is gondolva. Az apánál pl. az elődök, a közösség nagy személyiségei iránti tisztelet, a gyökerek, a hagyományok, a kultúra iránti vonzalom, a közösség szervezése, vezetése iránti vágy jelentősen erőteljesebb lehet a leszármazottak iránti szeretetnél, pl. a hazaszeretet felülmúlhatja a fajszeretetet. Az anyánál soha. Annak idején Széchenyivel foglalkozva jöttem rá arra, hogy báró Kemény Zsigmond fogalmazta meg máig ható érvénnyel Széchenyi legjellemzőbb tulajdonságát, mi szerint a legnagyobb (Kemény szerint: a leghívebb) magyarra a fajszeretet volt a legjellemzőbb sajátosság. Vagyis az anyai princípium, s ez az ő 1848. őszi idegösszeroppanásában, elméjének átmeneti elborulásában is tetten érhető. Vele ellentétben nagy ellenfelére, Kossuth Lajosra mindenekelőtt a hazaszeretet volt a legjellemzőbb (míg pl. Petőfire a szabadságszeretet). A testvéri szeretet legerőteljesebb megnyilvánulása pedig a bajtársiasságban jelentkezik, ami a bajok nélküli időkben nagyon jól megfér a torzsalkodással.

A faj — az ismert természeti, közelebbről: fametafórával — mint a múlt: a gyökérzet, mint a jelen: a törzs. Az egyén a levél — rügyfakadástól lombhullásig. A faj mint a jövő: a termés. Az egyén életcélja a boldogság. Ezt azonban közösség nélkül soha nem érheti el. A közösség, a társadalom hanyatlása a lélek megbetegedéséhez vezet, s ez tömegessé válik, ha a hanyatlás okozta stresszt nem oldja fel a közösség újraéledése, emelkedése előidézte örömérzés. Természetesen ez esetben nemcsak a nagy társadalomról, a makroszintű közösségről (népközösségről, nemzetről), hanem a kisebb közösségekről, mindenekelőtt a családról, szerelmi kapcsolatról, de a barátságokról, hitbeli közösségről, sport-, ill. iskolai stb. közösségekről is szó van. A faj hanyatlása egyaránt mennyiségi és minőségi természetű. A mennyiségi értelemben vett faji dekadencia egyrészt természeti jelenség (és mint ilyen nem tévesztendő össze a faj erőszakos kipusztításával, ami tapasztalható volt pl. a mayáknak a spanyol conquistadorok részéről történt megsemmisítésével, de nem tévesztendő össze egy olyan elemi csapással sem, aminő volt pl. az Atlantis-mondában szereplő fajpusztulás).

A számszerűen megfogható természeti jellegű fajpusztulás a nők termékenységének hanyatlásával kapcsolatos, ami az ún. genetikai életerő hanyatlását jelenti. Ugyanakkor a mennyiségi értelemben vett fajpusztulásnak van egy immár nem természeti oka, s ez a fajpusztító emberi életvitel, ami már a sátáni elv működésének a következménye. Az előbbire például szolgálhatnak azok a házaspárok, akik „mindent” megtesznek azért, hogy gyermekük legyen, de sajna’ hiába, az utóbbira pedig pl. azok, akik nem riadnak vissza a magzatmészárlástól sem, csak azért, hogy ne legyen gyermekük. Ez utóbbi típusú fajpusztulás legjobb ellenszere a megfelelő és cselekvésre ösztönző világnézeti injekció (az emberi élet értelmének megértése, mégpedig az istenhit, a magasabb színvonalú létezés, a halhatatlan lélek, a fajfenntartás, a kulturális tökéletesedés, ill. a szeretet fogalmainak megértése), valamint az ezzel adekvát cselekvés, vagyis az Isten Országához való közeledés (a jézusi út követése). Ugyanis az életvitelszerű faji dekadencia esetében már pszichológiai okról, mégpedig a halhatatlan lelkünkhöz (az erkölcsiségünkhöz) fűződő olyan káros (sátáni) okról van szó, ami azután sokszor bűntudathoz (ez a jobbik eset), ill. megcsömörlés okozta boldogtalansághoz (ez a rosszabbik eset) vezet. (A későrómai civilizáció nagyobb mértékben köszönheti pusztulását a dekadens fajpusztulásnak, mint a kisebb létszámú népvándorlás-kori erőszakosságok okozta pusztulásnak.)

A természet nem erkölcstelen. De nem is az Isten leheletétől fellelkesített entitás. A szerető Isten teremtménye ugyan, de maga a természet csak lehetőséget ad az ember szeretetének kibontakozására, mégpedig véges mennyiségű szeretetet. Ezt viszont közvetítéssel adja, hiszen sem a mennyiség, sem a minőség nem tőle függ, hanem a Mindenség Urától. Az erkölcsiség (abszolút erkölcs) vonatkozásában a természet közömbös. Erkölcstelenné viszont az ember válhat, mégpedig szabad akaratával, amikor is a Sátán szolgálatába szegődik. Az Isten a szabadsággal próbatétel elé állította az embert, aki bukhat, ha a szabadságot összetéveszti a szabadossággal. Mindamellett Isten tehetséget is adott a Gonosz legyőzéséhez (ti. a hitet Őbenne s a szeretetet Iránta s embertársaink iránt), és adott segítséget is a Paradicsomból kiűzetett emberiségnek, ti. egyszülött fiát, az embert megváltó Jézus Krisztust, aki a világtörténelem középpontja (II. János Pál: Redemptor hominis).

Folytatása következik!

Ungvári Gyula - kitartás.hu

Hozzászólások