A magyarság faji összetevői

Hibaüzenet

  • Notice: Undefined index: taxonomy_term similarterms_taxonomy_node_get_terms() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 518 sor).
  • Notice: Undefined offset: 0 similarterms_list() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 221 sor).
  • Notice: Undefined offset: 1 similarterms_list() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 222 sor).

Tarka rasszmozaik a magyar nemzettest, melybe a történelem eseményei úgy keleten, mint hazai ezeréves eseménydús története alatt Eurázia igen különböző rasszelemeit sodorták bele. A magyar antropológia feladata, hogy a magyar nemzettestet megelemezze, annak alkotó elemeit kimutassa s megállapítsa, hogy vannak-e azok között olyanok, amelyek a magyarságra speciálisan jellemzők, amelyek - népiesen szólva - „magyar típus" gyanánt a tudomány által is elfogadhatók.

Ennek a nemzettest elemzésnek legegyszerűbb módja az, ha sorra vesszük az Eurázsiában eddig megállapított rasszokat s az elő magyarságon eddig végzett rendszeres vizsgálatok, valamint a különböző régészeti korszakokból előkerült hiteles koponyák és csontvázak alapján kutatjuk, hogy azok a magyar nemzettestben felismerhetők-e és pedig milyen arányban és elterjedésben s mi a történelmi szerepük és jelentőségük.

Európa egyik legrégebben ismert s legjobban körvonalazott rasszalakja a magas termetű, szőke hajú, kék szemű, hosszú feiű, keskeny arcú északi rassz. Régebben teljesen egységesnek tartották, ma már azonban a legtöbben három változatát különböztetik meg, ú. m.: a tulajdonképpeni északi vagy teuto-nordicus típust, a szélesebb alakú dalo-nordicus típust s a fenno-nordicus vagy proto-nordicus típust, amely az északi rassz jellegzetes bélyegeit már halványabban, a keletbalti rasszhoz közeledőén tünteti fel. Hogy az északi rassz a magyar nemzettestben előfordul, az kétségtelen abból, hogy az ország keleti, nyugati és északi szélei felé a termet magasodásával kapcsolatban a fej hosszabbodik, az arc keskenyedik, a színezet világosodik, vagyis, hogy e három irányban a nevezett jellegek elterjedése szoros korrelációban áll egymással. De találunk nordicus típusú egyéneket szétszórva és kisebb-nagyobb foltokban az ország legkülönbözőbb részeiben is. A hosszúfejűség általános hazai ritkaságából s az egyes jellegkombinációk gyakoriságából azonban megállapítható, hogy az északi rassz átlagos gyakorisága hazánkban nem lehet több 4-5 százaléknál. A családnevek elemzéséből, valamint a településtörténeti adatokból viszont kiderül, hogy a nordicus típusú egyének nagyobb része hazánkban idegen eredetű s részint telepítés, részint nősülés útján került a magyar nemzettestbe. E mellett azonban az is kimutatható, hogy kevés nordicus elem egyfelől már a honfoglalók között s az Árpádok családjában is volt, s másfelől az itt talált avar-gepida maradványokból olvadt be később a magyarságba. Kétségtelen tehát, hogy az északi rassz nem lényeges s nagyobb részében nem is eredeti alkateleme a magyar nemzettestnek s így a magyarság jellemző típusául sem tekinthető.

Különben az alföldi magyar nép maga is „idegenének, „úri fajtádnak" tartja a nagyon fehérbőrű, arany szőkehajú és világoskék szemű egyéneket.

Még kisebb jelentősége van a magyar nemzettestben az alácsonytermetű, hosszúfejű, keskenyarcú, sötétszínű nyugati vagy földközitengeri rassznak (mediterrán rassz). Nincs ugyanis hazánkban egyetlen olyan terület sem, ahol az alacsony termet, hosszú fej, sötét komplexió észrevehetőbb gyakoriságban előfordulna. Országos gyakoriságát legfeljebb egy százalékra becsülöm.

Abból, hogy gyakorisága az osztrák határ felé s másfelől a székelyek felé fokozódik s a legtöbb mediterrán típusú egyén Csík megyében található, arra következtethetünk, hogy egy részük bevándorolt, egy részük pedig ősi rasszelem, mely már a honfoglaló magyarok között megvolt, a kő-rézkorban pedig hazánk lakosságának zömét alkotta. Jellegzetes magyar típusról tehát a mediterrán rassz esetében sem beszélhetünk, noha mongoloid jellegű alakja, az ú. n. - bár még elég problematikus - „rjasan"- típus a székelyek és palócok között magyar eredetiségre vall.

Az alpi rassz, melyre a kisközepes termet, rövid, kerek fej és arc, tömpe orr, barna haj és szem jellemző, hazai és külföldi szerzők szemében jó ideig úgy szerepelt, mint a keleti elemeit elvesztett mai magyarság legjellemzőbb típusa. Ripley szerint a finn-ugor elem a honfoglalóknak alig egynyolcadát alkotta, a mai magyarság pedig az alpi rasszal azonos. Lenhossék Mihály is azon a véleményen volt, hogy „a mai magyar ember típusában hiába keressük az ázsiai vagy mongoloid vonást. . . s alig különbözik az ausztriai németétől."

Az kétségtelen, hogy a mai magyarság zöme valóban rövidfejű (brachycephal). A többezer felnőtt magyar férfi mérete alapján kiszámított közép koponyajelző: 85.49 is nagyon közel esik az alpi rassz átlagos jelzőjéhez (85-86). Ha azonban a testmagasságot is figyelembe vesszük, kiderül, hogy a mai magyarság átlagos termete (167.02) lényegesen magasabb, mint az alpi rasszé (163). Ha viszont a különböző szomatikus bélyegeket egymással kombináljuk, megtudjuk, hogy a rövidfejűeknek majdnem a fele világos komplexiójú, több mint egyharmada pedig határozottan magas termetű, így hát az alpi rasszra országos átlagban alig jut 15 százalék. Vidékek szerint természetesen a gyakoriság változik. Általában azt tapasztaljuk, hogy az alpi rassz hazánkban egyfelől a városi iparos- és munkásosztályban, másfelől vidéken ott fordul elő nagyobb percentben, ahol a családnevek, vagy történelmi okmányok alapján szláv vagy délnémet telepités történt. Nyilvánvaló tehát, hogy az alpi típusúak nagy része nem eredeti alkotó eleme a magyar nemzettestnek. S csakugyan a honfoglaláskori sírok csontvázai is arról tanúskodnak, hogy közöttük alpi típusú aránylag kevés fordul elő.

Nyilvánvaló ezek után, hogy a magyar nemzettest rövidfejű elemei nagyobb részének eredetét nem az alpi, hanem más rövidfejű rasszok körében kell keresnünk. Ilyen pedig kettő van még Európában. Egyik a mérsékelten rövidfejű, világos komplexiójú, kisközepes termetű keletbalti rassz, a másik a nagyfokban rövidfejű, magastermetű, sötétszínű dinári rassz.

Ha a termet, koponyaalak, szem-, haj-, bőrszín elterjedését hazánkban tüzetesen szemügyre vesszük, feltűnik, hogy dél és délnyugat felé az átlagos termet fokozatos növekedésével párhuzamban halad a koponya mind nagyobb fokú rövidülése és magasodása, valamint a szem-, haj- és bőrszín sötétedése. Azt is észrevesszük, hogy ezzel a nagyfokban rövidfejű koponyával, melyen a nyakszirt lecsapott, nem alacsony, széles arc, mint az alpinál, hanem keskeny, magas arc, s erősen kiálló horgas orr kapcsolatos. Aligha kétséges, hogy itt a dinári rassz elemeivel van dolgunk. Sőt abból, hogy a mai magyarságnak 63 százaléka nagyközepes és magas termetű, 49 százaléka túlrövid fejű, 40 százaléka barnaszemű, 50 százaléka barnahajú, mindjárt azt is megállapíthatjuk, hogy a dinári rassz igen nagy szerepet játszik a magyar nemzettestben. Gyakoriságát országos átlagban 20 százalékra becsülöm. Egyes vidékeken, így Dunántúl és az Alföld déli részein azonban a 30-35 százalékot is meghaladja.

A nagykunoknak, jászoknak, hajdúknak egyik fő rasszeleme. De gyakori a palócok és erdélyi magyarok között is. A földmívelő parasztság s főleg a kisgazdák között jóval gyakoribb, mint a városi lakosságban. Nem ritka a középosztályban, valamint a köz- és főnemességben sem. Erdélyben és Somogy déli részén s még inkább Göcsejben és Hetesben tetemes a szőke dináriak száma.

Kérdés már most, mi a jelentősége a dinári rassznak a magyar típus szempontjából. Abból, hogy e rassz gyakorisága az ország déli részei felé fokozódik, teljes joggal következtethetünk a dináriak nagy részének délfelől való bevándorlására. Ez a bevándorlás pedig hiteles sírleletekkel kimutathatóan a törökök előnyomulásával áll szoros összefüggésben. Különösen tanulságos e szempontból a mohácsi vész előtti és a török hódoltság utáni temetők emberanyagának összehasonlítása. Amíg előbbiek között aránylag kevés a dinári, utóbbiakban már szinte domináns szerephez jut. E mellett azonban hiteles honfoglaláskori temetőkkel az is igazolható, hogy a dinári rassz képviselve volt már a honfoglaló magyarok között is, bár gyakorisága akkor alig volt löbb 5-6 százaléknál. Ellenben feltűnő a dinári rassz gyakorisága a Duna-Tisza közén előkerülő jazyg-szarmata sírokban.

Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy a magyar nemzettestben szereplő dinári elemek egy része honfoglalás előtti, egy része honfoglaló magyar, nagyobb része azonban a későbbi századokbán szivárgott be. Egyébként a legtöbb vidék magyarsága e tipust nemcsak szépnek, de jellegzetes magyarnak is tartja.

A mérsékelten rövidfejű s világos komplexiójú keletbalti vagy keleteurópai rassznak a magyar nemzettestben való szerepére először Kollmann bázeli antropológus mutatott reá, bár nagy hazánkfia, Bél Mátyás írta le először. Kollmann már benne látta azt a rasszelemet, amely a magyar-finn rokonságnak antropológiai alapját alkotja. Még energikusabban hirdette és bizonyitotta ezt Winkler boroszlói professzor. Azóta a vizsgálati adatoknak ezreivel tudjuk igazolni mi is, hogy a keleti finnek legfőbb rasszeleme: a keletbalti vagy keleteurópai rassz, a magyar nemzettestnek is egyik legfontosabb és legősibb rasszeleme.

Ha nem tekintünk mást, csupán a világos szem-, hajszín közel 40 százalékos s a hosszúfejűség 8-11 százalékos gyakoriságát, már ebből nyugodtan arra következtethetünk, hogy a rövidfejűek nagy része világos komplexióval kapcsolódik s így tetemes keletbalti elemnek kell lenni a mai magyarságban. Ha az említett hosszú- és középfejűek mind szőkék és kékszeműek, tehát nordicus rassz jellegűek volnának, akkor is több mint 20 százalék rövidfejű, szőkehajú, és kék-szürkeszemű egyénnel kell számolnunk. Aligha tévedek tehát, ha a keletbalti rassz szerepét a magyar nemzettestben országos átlagban legalább 20 százalékra becsülöm. Gyakorisága az ország északi és keleti szélei felé haladva fokozatosan növekszik, nyugat és főleg dél felé pedig, kisebb foltoktól eltekintve, mindinkább fogy. Egyébként az ország minden részében és minden társadalmi rétegében meglehetősen gyakori. Ősiségét bizonyítja, hogy a hiteles pogány magyar sírok csontvázanyagának tanúsága szerint a honfoglalók között, a közrendű sírokban egyik domináns rasszalak. Kétségtelen tehát, hogy a keleteurópai rassz a magyar nemzettestnek nemcsak számban egyik legnagyobb, de fontosságban és ősiség tekintetében is egyik legjelentősebb rasszeleme s az előbbieknél sokkal nagyobb arányban és több joggal tarthat igényt a „magyar típus" jelzőre.

A mai magyarság nagyfokban rövidfejű elemei egy részénél feltűnik, hogy azok nem oly magastermetűek, mint a dináriak, homlokuk inkább kissé rézsútos, s nyakszirtjük kevésbbé lecsapott. Ezek a dinárival rokon előázsiai vagy taund rassz maradványai. Legszembetűnőbbek a megmagyarosodott örmények, csángók, székelyek között, azután a Kunságban, a Balaton környékén, Szekszárd vidékén s főleg olyan helyeken, ahol a török huzamosabb ideig tartózkodott. Gyakorisága országos átlagban legfeljebb 4-5 százalék. Ritka a honfoglaló magyar sírokban is, ellenben az avar és jazyg-szarmata temetőkben észrevehetően gyakrabban fordul elő. E rasszelem tehát a magyar nemzettestben kisebb részben ősi, nagyobb részben új, egyébként csekélyebb számánál fogva nem nagy jelentőségű.

Már 1910-ben kimutattam, majd 1921-ben fokozott mértékben újból felhívtam a figyelmet, hogy a matyók között, főleg a nőknél, de általában az Alföld északi szélein élő palócok között, továbbá Erdélyben s a Dunántúl sok helyén nemcsak mongoloid, hanem határozottan mongolid vonások is tapasztalhatók. Azóta végzett vizsgálataim és gyűjtött adataim e véleményemben még inkább megerősítettek.

Kiderült, hogy ilyen, több-kevesebb bélyeg tekintetében mongolid jellegű egyének szórványosan az ország minden részében s minden társadalmi rétegében előfordulnak, a palóc, vagy palócos nyelvjárás videkein pedig egyenesen felhalmozódnak. Néha már az első szempillantásra feltűnnek lapos arcukkal, kiálló járomtájukkal, befelé lejtő szemrésükkel, lapos, széles orrgyökükkel, egymástól távol álló mandulavágású szemükkel, sárgás bőrükkel, ritkábban felső szemhéjuk úgynevezett „mongol redő"-jével. Szinte azt hiszi az ember, hogy nem magyarokkal, hanem valóságos kínaiakkal, tunguzokkal, japánokkal, kirgizekkel, malájokkal, stb. van dolgunk, oly kirívóak bennük a mongolid-bélyegek. Ezt különben a már említett Winkler boroszlói professzor is észrevette.

Ezeknek a mongollá típusoknak hazánkban négy főfészke van. Egyik és legfontosabb a palócság, ahol gyakoriságuk egyes községekben 20-25 százalékra is felemelkedik. A másik ilyen, már jóval kisebb gyakoriságú központ a Dunántúl északnyugati része, pontosabban Győr, Mosón, Sopron megyék területe. Harmadik elterjedési terület a Jász-Kunság s negyedik a Székelyföld. Ezenkívül még apróbb szigetek is vannak, aminő a tolnamegyei Sárköz, az Ormányság, a Maros-Kőrös szöglet, stb. És ha ezeket a mongolid arcokat alaposabban szemügyre vesszük, azt is megállapíthatjuk, hogy nem egységes típusúak, hanem közöttük a mongolid rasszkör mind a négy alakja képviselve van. Országos átlagos gyakoriságukat 4-5 százalékra becsülöm.

Kérdés már most, mi az eredetük és jelentőségük ezeknek a mongolid típusoknak a magyar nemzettestben. Többen hirdették a legújabb időkig, hogy a magyarság eredetileg mongol· fajú volt s csak többszöri rasszkeveredés által vesztette el eredeti mongolid jellegét. Ebben a kérdésben a perdöntők a honfoglaláskori magyar csontvázak. Már pedig ezek tanulmányozásából kiderül, hogy a honfoglalók között a tiszta mongolid rassz alig egy-két percentben volt képviselve. Leggyakoribb még az úgynevezett europo-szibirid típus, amely főleg az ugorok között található. A magyarság mongolid fajiságáról beszélni tehát tiszta fantázia, amely ellenkezik a rendelkezésre álló hiteles adatokkal. Ezek szerint a mai magyar nemzettestben szereplő mongolid típusok legnagyobb részét nem származtathatjuk a honfoglalóktól.

Ellenben magyarázatot találunk eredetükre az avarkori csontvázakban. Egész csomó avarkori temető bizonyítja ma már, hogy az avarok egyes törzsei és vezető rétege csaknem tiszta mongolid rasszjellegűek voltak. Mi sem valószínűbb tehát, mint az, hogy a mai magyar nemzettestben szereplő mongolid elemek nagyobb része beolvadt avarmaradvány. Ez annál valószínűbb, mert egy részük ma is főleg azokon a területeken található, ahol egykor avarok és besenyők éltek.

Ha a magyar nemzettestben eddig kimutatott europid és mongolid rasszelemek valószínű átlagos gyakoriságát összeadjuk, kiderül, hogy még közel 25-30 százalék gyakoriság marad fenn olyan nem mongolid rasszelemek számára, aminőkről még eddig nem szóltunk. A fentebb elmondottakból azt is tudjuk, hogy ennek a rasszelemnek túlnyomórészt barna komplexiójúnak, rövidfejűnek és középkörüli, vagy mérsékelten nagy közepes térmetűnek kell lennie. Ilyen az europid és mongolid rasszkör széles érintkezési határán keletkezett, legnagyobb tömegben ma is ott élő úgynevezett turanid rassz. Régebben tévesen a mongol rassz egyik ágának tartották, ma azonban a szerzők legnagyobb része az europidek közé sorolja. Külön rasszalak gyanánt való felismerése és határozottabb körvonalú leírása Deniker-re megy vissza, aki jellemző vonása gyanánt kiemeli a fehéres-sárgás borszínt, az egyenes hajat, közepes termetet, rövid agykoponyát, egyenes orrt, sötét szem-, haj-, bőrszínt. Ha ezt most még megtoldjuk azzal, hogy: - testalkata kecses, mozgékony, arányai szépék, törzse mérsékelten hosszú, végtagjai inkább rövidek, koponya jelzője 84-85 körül, homloka domború, széles, a nyakszirt rövid, de nem lapos, arca nem nagy, alakja az ovális és lekerekített négyszög között, előlről azonban kissé lapos jellegű, szemei aránylag kicsinyek, szemöldöke alacsony, szája és álla kicsi, testmagassága 166-167 körül, - akkor előttünk áll az ázsiai lovas nomád török-tatár népek legjellegzetesebb típusa. Elterjedés tekintetében versenyez az összes többi rasszokkal, mert Szíbériától Oroszországon keresztül mélyen be Közép-Európába, sőt egészen Franciaországig, s északról le Indiáig, Perzsiáig és a Balkánig kisebb-nagyobb százalékban mindenütt megtalálható.

Hazánkba a turanid rassz először a hunokkal és avarokkal, valamint a jazyg-szarmatákkal, majd később a honfoglaló magyarokkal és kunokkal került be nagyobb tömegben. Az akkori rövidfejű elemek legnagyobb része a turanid és keleteuropid rassz között oszlott meg. A honfoglaló magyaroknak, a sírleletek tanúsága szerint, vezető rétegét alkották s ma is a színmagyar területeken és a kunok között van a legtöbb turanid rasszjellegű egyén.

Ha azonban a turanid rassz hazai képviselőit összehasonlítjuk az ázsiai turanidokkal, akkor bizonyos különbséget is tálálunk a kettő között. Ezt a különbséget talán a legjellemzőbben úgy fejezhetjük ki és foglalhatjuk össze, hogy a hazai turanidok közelebb állnak az europid rasszkörhöz, mint az ázsiaiak, amit a mongolid talajtól való közel másfélezer éves elszakadás, s e hazában nagyobbrészt rokon europid alakokkal való közel ezeréves kereszteződés teljesen érthetővé is tesz. A turanid rassznak ezt a hazánk földjéhez kötött, kifinomodott változatát neveztem régebben kaukázusi mongoloidnak, s ezt nevezem újabban „Alföld rassznak", mivel legjellegzetesebb képviselőit a nagy magyar Alföldön és Dunántúl találjuk. Ez az „Alföld rassz" felel meg a régebbi magyar szerzők „törökös magyar típus"-ának, s a mai magyarság típusai közül reá illik legjobban a „magyar típus" megtisztelő kifejezés, úgy számánál, mint ősiségénél fogva. Gyakoriságát országos átlagban legalább 25%-ra becsülöm, a Tisza középső szakasza körül, Dunántúl egyes vidékein, Zalában, Somogyban, a Balaton környékén, Csallóközben, Győr megyében azonban a 35-40%-ot is eléri. A honfoglalók nemzettestének több mint 1/3-a turanid rasszjellegű volt.

Íme elvonultak előttünk a mai magyar nemzettestnek azok a rasszelemei, amelyeket benne a tudományos analysis eddig ki tudott mutatni. Egyben láttuk azok történelmi szerepét és ősiségét is. Vajjon már most melyik közülök az, amelyik a magyar nemzettest jellegét megadja, amelyikre azt mondhatjuk, hogy az a jellegzetes magyar típus? Nyilvánvaló, hogy magában egyedül egyik sem, mert egyfelől mindegyik előfordul igen sok más néptestben is, s másfelől a magyar nemzettestben egyik sem alkot közülök abszolút többséget, miért is mindegyiknek csak olyan jelentősége és fontossága van, aminőt arányszámánál és ősiségénél fogva megérdemel. Ilyen szempontból gyakoriság és fontosság szerint a következő sorrendet kapjuk:

1. Turanid és Alföld rassz ................... 25-30%
2. Keleteuropid rassz ......................... 20%
3. Dinári rassz .................................... 20%
4. Alpi rassz ....................................... 15 %
5. Taurid rassz ................................... 4-5%
6. Mongolid rasszkör .......................... 4-5%
7. Nordicus rassz ................................ 4 %
8. Mediterrán rassz és egyéb.............. 1 %

Ezek után azt kell mondanunk, hogy bár a kimutatott 8 rassz közül a turanid és az Alföld rassz a leggyakoribb, mégsem adja meg egyedül teljesen a magyar nemzettest jellegét, hanem csakis a többivel együtt. Vagyis nem a felsorolt rasszok külön-külön, hanem együttes arányszámuk az, ami jellemző, ami speciálisan magyar, mert a nevezett rasszok ilyen együttesben és arányban semmiféle más nemzettestben elő nem fordulnak. Ám ebből a rasszegyüttesből, ebből a speciális rasszbeli összetételbői (rasszképletből) alakulhat-e ki a szemlélő számára valamilyen egységes kép, egy nemzeti típus?

(Folyt. köv.)

Bartucz Lajos: Magyar ember, típus, faj (részlet)
In: Szekfű Gyula (szerk.): Mi a magyar. Budapest: Magyar Szemle Társaság. 1939.

Felhasznált képek:

Nordikus: Max von Sydow színész (internet)
Mediterrán: Adriano Celentano énekes, színész (internet)
Alpi: ismeretlen személyek (Hans F. K. Günther: Kleine Rassenkunde des deutschen Volkes)
Dinári: ismeretlen albán nő (internet)
Kelet-balti: Csurka István politikus (internet)
Turáni: Duró Dóra politikusnő (internet)
Alföldi: ismeretlen magyar nő (Dr. Kiszely István honlapja)

(mtdaportal.extra.hu)

Kapcsolódó:
Laikus bevezető a rasszantropológiába
A magyarság lelki alkata I., II.

Hozzászólások