Tudós-Takács János: Ellenállás és behódolás

Hibaüzenet

  • Notice: Undefined index: taxonomy_term similarterms_taxonomy_node_get_terms() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 518 sor).
  • Notice: Undefined offset: 0 similarterms_list() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 221 sor).
  • Notice: Undefined offset: 1 similarterms_list() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 222 sor).

(Katolikus papság a Kádár-korszakban)

1961. február 6-ról 7-re virradó éjjel Kádár politikai rendőrsége őrizetbe vett egy csomó derék, buzgó, főleg a magyar ifjúság vallási és hazafias nevelésével foglalkozó katolikus papot. A papokkal kapcsolatban álló több mint 100 világi személynél ezen az éjszakán házkutatást tartottak. Az őrizetbe vett papok többsége a Regnum Marianum nevű papi közösséghez tartozott. Ez a szervezet 1952 óta titokban működött, mert Rákosiék ebben az évben a föld alá kényszerítették őket. A kommunisták különösen azon papok iránt voltak gyűlölettel, akik az ifjúság nevelését hivatásbeli kötelességnek tekintették.

A letartóztatott papokat nemsokára — többnyire „államellenes szervezkedéssel” vádolva — bíróság elé állították és túlnyomó többségüket többéves börtönbüntetésre ítélték. A letartóztatott papok ellen emelt vádak mind hazugságok voltak: államellenes szervezkedésről szó sem volt. Természetesen ezek az egyházi személyek nem vették tudomásul a kommunisták elvárásait. Nem is vehették, hiszen a pap hivatása és küldetése nem a mindenkori államhatalomtól, hanem magától Istentől való. Az „elmenvén tanítsatok minden nemzetet” krisztusi parancsa minden kor minden papját kötelezi (v. ö. Mt. 28,19). Ez a parancs magába foglalja azt is, hogy az ifjúságot meg kell ismertetni a keresztény világnézet elemeivel. Ezek a derék, becsületes és bátor papok ezt tették. Nem működtek együtt a bolsevista rendszerrel, nem álltak be békepapnak, nem agitáltak a TSZ mellett és nem voltak hajlandóak dicsőíteni a hazánkat eltipró Szovjetuniót, és „felszabadulásnak” hazudni az ellenséges megszállást.

Több évig börtönben lenni, s eközben elzárva lenni a hivatás teljesítésétől — rendkívül fájdalmas. De e derék papok számára nem a kommunisták mérték a legnagyobb szenvedést. Nem az ellenük vádat emelő ügyészek, nem az őket elítélő bírák, nem a börtönőrök — hanem a Magyar Katolikus Püspöki Kar, amely 1961. március 15-i körlevelében kijelentette, hogy „ezek a papok nemcsak a Magyar Népköztársaság ellen vétettek, hanem a katolikus egyház ellen is.” E körlevélben a főpásztorok elhatárolták magukat papjaiktól, azt sejtetve, hogy ezek rontják meg a „jó viszonyt” az állammal.

Nyilvánvaló, hogy e körlevél borzalmas állami nyomásra született meg, de a püspöki tisztség nemcsak nagyobb egyházjogi hatalommal, de fokozottabb kötelességekkel is jár. Jogok és kötelességek minden területen egyenesen arányosak egymással…

A körlevél két szempontból is tragikus volt. Először pszichológiai szempontból a letartóztatott papok felé: fokozta bennük a magukra hagyottság érzését. A börtönben mindenki úgy érzi, hogy bárcsak lenne valaki, aki vigasztalná, lenne valaki, aki egy bátorító szót szólna hozzá. Mert szenvedni ugyan mindig fájdalmas, de szenvedni egyedül, elhagyatva, magunkra hagyva, megértő és vigasztaló részvét nélkül: ez rettenetes.

De volt e körlevélnek egy másik tragikus hatása is, mégpedig világnézeti szempontból a hívek felé. A püspökök a tanító egyház tagjai: elsőrendű kötelességük a hívek világnézeti tisztánlátása fölötti őrködés katolikus szempontból. A tanítás krisztusi parancsa, amely minden egyes papot kötelez, a püspökökre fokozottan vonatkozik. De azáltal, hogy a püspökök a papjaik hősies helytállását elítélték, a lelkierősség sarkalatos erényének gyakorlását, a becsületet, elvhűséget, az áldozatvállalást ítélték el, s ezzel hatalmas lelki károkat okoztak a rájuk bízott hívők lelkében. Ez a körlevél nemcsak a közvetlenül megbélyegzett papokat ítélte el, hanem elítélt egy szemléletet, elítélte a bolsevizmussal szembeni ellenállást, és ezáltal — burkoltan — piedesztálra emelte a kereszténység és az egész emberiség ellenségei előtti behódolást. El lett mosva a különbség bűn és erény között…

Ugyanez még nagyobb súllyal, s ha lehet, még tragikusabb következményekkel ismétlődött meg 1973 végén, illetve 1974 elején, amikor VI. Pál pápa az esztergomi érseki széket „üressé” nyilvánította, s ezzel a kommunistáknak hősiesen ellenálló, hitvalló, eleven mártír életet élő Mindszenty Józsefnek, a bolsevizmus elleni ellenállás szimbólumának prímási és esztergomi érseki megbízása véget ért.

Mindszentynek ez a lépés — teljesen érthetően — sokkal jobban fájt, mint a kommunisták börtönében töltött 8 év, jobban fájt, mint az Andrássy út 60. pincéjében elszenvedett fizikai gyötrelmek. Mert ezek az ellenségtől származtak, de 1973-74-ben onnan jött a pofon az „Ostpolitik” jegyében, ahonnan a legkevésbé várta.

Lelki nagyságára jellemző, hogy a történtek után is kijelentette: hű fia a katolikus egyháznak, annak természetesen egész tanítását, a dogmáit igaz hittel vallja és hirdeti, de nem ért egyet a legfelsőbb egyházi vezetés politikájával, mert az Egyház úgy tett engedményt Kádáréknak, hogy cserébe nem kapott érte semmit: nem enyhült semmit sem a magyarországi kommunisták vallásüldözése, amelyet — jóval alattomosabb módon, mint korábban — rendületlenül folytattak 1974 után is…

Róma célja a Kádárék előtti politikai behódolással a legális püspöki kinevezések és szentelések biztosítása volt, amelyet Kádárék — teljesen jogtalanul — állami hozzájáruláshoz kötöttek. Csak püspök szentelhet érvényesen papot, ezért a püspökök apostoli folytonossága a katolikus egyház számára létkérdés. De voltak a katolikus egyháznak titokban, állami hozzájárulás nélkül felszentelt püspökei is — egy kényszerűségből föld alá kényszerülő magyarországi katolikus egyház képes lett volna biztosítani az apostoli folytonosságot. S a római birodalmi, majd három évszázadon át tartó keresztényüldözést — katakombákba kényszerülve — diadalmasan túlélte az Egyház. De a kommunisták előtti politikai behódolás világnézetileg mérhetetlen lelki károkat okozott: nagyon megnehezítette a hívők világnézeti tisztánlátását.

1974-ben természetesen senki sem tudta, hogy a kommunizmus összeomlás előtt áll. De a hívő ember előtt minden korban világos kell, hogy legyen: az Úr „hatalmasokat letaszított a trónjukról” minden korban (Lk. 1,52), s ahogyan a Kádárék által üldözött és börtönbe vetett hős papok egyike, Werner Alajos, amikor az őt kihallgató bíró megkérdezte: „Maga szerint meddig áll fenn ez a rendszer?”, ezt felelte: „egy perccel sem tovább, mint ameddig az Isten megengedi”.

A hívő ember számára kettős vigasz áll szemben az árnyoldallal: a katolikus papság soraiban nemcsak behódolók, de hősiesen ellenállók is voltak a bolsevista zsarnokság ellen, és politikai hibákat követhet el az Egyház, de ez dogmatikai tisztaságát nem veszélyezteti, hiszen isteni Alapítója szava garantálja: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” (Mt. 16,18)

Megjelent:
Szittyakürt, 2007. szept., 9. old.

(amdg2.betiltva.com)

Hozzászólások