Dr. Harsányi András: Miénk a holnap – I. rész

Hibaüzenet

  • Notice: Undefined index: taxonomy_term similarterms_taxonomy_node_get_terms() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 518 sor).
  • Notice: Undefined offset: 0 similarterms_list() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 221 sor).
  • Notice: Undefined offset: 1 similarterms_list() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 222 sor).

A BRIT FASISZTÁK POLITIKÁJÁNAK LÉNYEGE


 

BEVEZETÉS

Valamikor 1939. tavaszán történt, mikor huzamosabb időt töltöttem a skóciai Aberdeenben, hogy az egyik forgalmas utca sarkán — a Dee Street-én vagy a Bon Accord Street-én, már nem emlékszem pontosan melyikén —, feltűnt egy újságárus. Szép szál ember volt, inge fekete, üresen lecsüngő félkabátujja alatt az újságcsomag, ép félkezében pedig egy lap, amit a közönség felé mutatott; valami érdekes, pattanó, erős és tiszta, érthető, újságárusoktól meg nem szokott hangon mondta ki az újság nevét: „Action!” Nem sokat kell gondolkozni, azonnal látja az ember, hogy ez az újságárus nem lapot árul „tuppence”-ért, hanem eszmét hirdet.

Amint megvettem az Action-t, azonnal meg is győződtem erről. Az Action ugyanis a Brit Fasiszták Uniójának (British Union of Fascists) hivatalos lapja. A lap elolvasása után: — amikor a brit sajtó állandóan azt jósolgatta, hogy melyik nap tör ki a háború, ez az Action pedig olyan logikusan és tisztán mutatott rá ezeknek a jósolgatásoknak igazi okára és céljára, — elhatároztam, hogy beszélni fogok valakivel ebből a táborból.

Annyit többen meg tudtak mondani, hogy azidőszerint a brit fasiszták aberdeeni vezetője az a feketeinges, érdekes arcú, félkarú úriember, Mr. Chambers-Hunter, aki az Action-t árulta az utcán. De hogy hol lehet helyiségüket megtalálni, azt nem igen tudták.

Mikor azután egyszer hazamenet éppen azon gondolkoztam, hogy ha másként nem lehet, az utcán szólítom meg Mr. Huntert, ugyanannak a Boarding House-nak, panziónak a kapujában láttam őt kijönni, ahol én magam is laktam. Rögtön megkérdeztem háziasszonyomtól, hogy mit keresett itt Mr. Hunter. Háziasszonyom előbb nem akarta megérteni a kérdést — mint később kiderült azért, mert attól tartott, hogy nem vagyok hajlandó egy fedél alatt maradni a fasisztákkal —, de azután elmondta, hogy a pártnak az ő egyik szobájában van a hivatalos helyisége.

— Nem látom őket soha — mondta —, maguk takarítanak is, a szoba bérét pedig igen pontosan fizetik; bolond volnék, ha nem adnám ki nekik. Különben most éppen változás van náluk. Mr. Chambers-Hunter helyett egy időre Mr. Budge veszi át a vezetést Aberdeenben. Ha érdeklik önt ezek, kopogjon csak be a szobába bármikor. De egyébként is Mr. Budge itt fog étkezni…

Este az asztalnál ismerkedtem meg a Dundee-ból jött fiatalemberrel. Itt éppen úgy itta megszámlálhatatlan csésze teáját és csevegett az időjárásról, mint a többiek. Mikor azonban hamarosan bennültünk az irodában, egészen más emberré vált. Izzó lelkesedéssel beszélt a mozgalom célkitűzéseiről és jövőjéről, de ugyanakkor száraz tárgyilagossággal adta elő a tényeket; szokatlan volt ez, hiszen az átlag angol vagy skót nyilatkozatában meglehetősen elfogult, ezt viszont egész szenvtelenül mondja ki.

Legelőször is a sajtóról beszélgettünk. Az Action, aminek akkorra már több számát olvastam, hetilap volt. Megkérdeztem Mr. Budge-ot, hogy miért csak hetilap az Action, vagy van más napilapjuk is? És azt is megkérdeztem, hogy miért maga Mr. Hunter árulta a lapot az utcán. A válasz az volt, hogy a mozgalomnak nincsen napilapja és erre egyelőre nem is gondolhatnak. Az ok, természetesen, elsősorban anyagi. És ez nagyrészt a zsidókkal van kapcsolatban. Első pont a hirdetések. Egy fasiszta napilap számára nem tudnak elegendő hirdetést kapni. Nem mintha a cégek nem szívesen hirdetnének — hiszen olvasótábora igen nagy lenne —, hanem mert nem mernek hirdetni. Az Action-ben is alig néhány cég adja fel hirdetését. Nem lehet ugyanis olyan üzletágat találni, amelyben zsidók és ezek érdektársai valahol, akár az előállításban, akár a közvetítőkereskedelem valamelyik láncszemében ne volnának „benne”. Amint mármost egy kiskereskedő az Action-ben hirdet, ez a zsidó érdekeltség azonnal fellép vele szemben — elsősorban azzal, hagy megdrágítja, esetleg lehetetlenné teszi áruellátását. Nehézségek vannak aterjesztést illetőleg is. Ugyanolyan okokból, amiért más cégek nem hirdetnek, a könyvkereskedések és újságárusok nem merik tartani az Action-t. Ezért a mozgalom tagjai maguk árulják a lapot. Azt is megtudtam, hogy az Action olvasótábora, elenyésző kisebbséget leszámítva, a mozgalom tagjaiból kerül ki. A nagyközönség megszervezéséhez, milliós publicitású lap felépítéséhez óriási anyagi erő kellene. Elsősorban például különböző kedvezmények, előnyök, ajándékok nyújtása. A nagy napilapok hatalmas összegeket költenek ilyenekre, ami persze, a nagy cégek hirdetéseiből busásan megtérül, vagy éppen bizonyos ajándékokat maguk a cégek ajánlanak fel a lap előfizetői számára. Ezek a nagy cégek azonban éppen azokba az érdekeltségekbe tartoznak, amelyek ellen a brit fasiszták mozgalma harcol.

Szó került az egész brit sajtó zsidó vagy nem-zsidó voltáról is. Mr. Budge előadása szerint a helyzet az, hogy tulajdonos tekintetében a lapok, elenyésző kivétellel, brit kézben vannak. A lapok szerkesztőinek és munkatársainak tömegére sem lehet egyszerűen rámondani, hogy zsidó. Hogy miért kénytelenek a lapok mégis abban a szellemben írni, olyan bel- és külpolitikát hirdetni, amely a zsidóságnak megfelelő, arra egyik magyarázat például ez: a nagy bankok és trösztök irányítása aránytalanul nagy mértékben zsidó kézben van —, de különben is a bankokrácia és az egész plutokrácia céljai és érdekei egybeesnek a zsidókéval; mármost a bankok, trösztök, hatalmas biztosítási intézetek és a tőlük függő apróbb üzleti érdekeltségek hirdetések, közgyűlési beszámolók stb. révén erős anyagi összeköttetésben állanak a napilapokkal, — addig, ameddig az ő szájuk íze szerint alakul a lap többi részének, szellemi és híranyagának képe. Abban a pillanatban, amint egy ilyen újság elkezdené hirdetni a német gyarmatok visszaadásának erkölcsi kötelességét, vagy akár anyagi észszerűségét is, vagy helyeselné azt az elvet, hogy Nagy-Britannia anyagi érdekeltségével maradjon hatalmas világbirodalmának földrajzi keretein belül, esetleg netalán elejtene néhány szót a zsidóság Nagy-Britanniában való megrendszabályozásának szükségességéről, a fenti anyagi kapcsolatok vészes gyorsasággal, mintegy gombnyomásra megszakadnának. Így azután, talán jobb meggyőződése ellenére is, az angol vagy skót újságíró hol tajtékzó, hol gúnyos, hol lesajnáló cikket írdogál Hitlerről és Mussoliniról, trösztszemüvegén keresztül belenéz az olasz hálószobákba és német gyomrokba, sopánkodik a „vitéz és békés” cseh nemzet hősies elbukásán, meggyászolja Franco minden győzelmét, azt, aki bárhol a világon nem rajong a zsidókért, „Nazi”-nak nevezi és oldalas képes riportot hoz Majszki londoni szovjetkövet káprázatos estélyéről. A brit sajtó hírszolgálata is a bankokrácia és a zsidóság érdekei szerint alakul. Nem az a fontos, hogy a lapokban az igazságnak megfelelő hírek jelenjenek meg, hanem, hogy a közönség hangulatát a bankokrácia és zsidóság céljainak megfelelően lehessen befolyásolni. Ezért van azután minden második cikk elején ez a bevezető formula: „Azt beszélik…”, „Híre jár annak…”, „Jól értesült körök úgy tudják…”. Főleg a lapok külföldi tudósítói kezdik így jelentéseiket. Az ilyen jelentésbe ugyanis mindent bele lehet írni, akár igaz, akár nem, hiszen nem mint pozitív tényt közlik. Az újságolvasóban azonban nem a formula, hanem maga a hír marad meg. Így lehet — mondja Mr. Budge — például hónapok óta háborús rettegésben tartani a Szigetország népét, de ami a fontosabb és egyúttal a szörnyűbb: így lehet háborúra hangolni is.

Mindezt az Action minden számában megírja és nem egyszer példával illusztrálja. Mr. Budge elém teszi az április 1-én megjelent Action-t. Oldalas cikk van benne a brit sajtónak a román-német kereskedelmi egyezménnyel kapcsolatos hamis hírveréséről. Érdekes lenne az egész cikket lefordítani, de a lényeg megmutatására elegendő lesz egy fél hasáb is belőle, melyben az Action nem nagy megbecsüléssel és tisztelettel nyilatkozik Károly román királyról, egyszerűen Champagne Charlie-nak, tehát Pezsgő Karcsinak nevezve őt. „Szombaton este (március 18-án) — írja az Action — futótűzként terjedt el a hír Párizsban és Londonban, hogy Németország kegyetlen ultimátumot intézett Romániához és átlépte határát. A hírrel kapcsolatban a mostanában nagyon népszerű szólamok is hangzottak egy újabb, Európa — közte Britannia és Franciaország — meghódítását célzó lépésről. A román kormány azonnal megcáfolta a hírt. Kijelentették, hogy nem volt sem ultimátum, sem határátlépés, Németország és Románia ellenben kereskedelmi egyezmény megkötésén tárgyalnak. Az újságok azonban egyszerűen elvetették a román kormány cáfolatát. Hogy is tudhatná Románia kormánya, hogy mi történik saját országában. Az újságok olyan híreket közöltek, hogy Románia mozgósít. A román kormány megállapította, hogy nem mozgósít. De ismét az újságok voltak az okosabbak. Mindennek a teteje azonban az volt, hogy Károly, aki addig a csámcsogó vasárnapi újságok állandó céltáblája volt, egy éjszaka alatt a „Hős Király” lett. A Sunday Pictorial 1939. március 19-i száma ezeket írta: ’A királyi hős megállj!-t kiált. György királyhoz fordul. Károly király tegnap rövid nem-mel felelt Hitler ultimátumára, összehívta koronatanácsát és hadvezéreit és öt hadosztályt mozgósított. Károly király tegnap saját kezűleg írt levelet küldött VI. György királyhoz és őfelsége kormányához, melyben kijelenti, hogy német támadástól tart és hogy elhatározta, hogy ellenáll. Kijelentette azt is, hogyha Britannia, Franciaország és Oroszország támogatják, maga mellé tudja állítani Lengyelországot, Bulgáriát és a Balkán-szövetséget, tehát Görögországot, Törökországot és Jugoszláviát.’ De ezután a dolgok bámulatos gyorsasággal „fejlődtek”. Hétfőn reggel a Daily Herald elismerte, hogy a román kormánynak volt igaza. Nem volt ultimátum. S hogy megmutassa, mennyire jól értesült, megállapította, hogy a tárgyalások már két hete folynak. Csütörtökön a Daily Express arról írt, hogy a tárgyalások már hetek óta haladnak. Pénteken az Evening Standard arról tudósított, hogy a tárgyalások már több hónapja folynak…”

Egy másik Action-szám vezércikkét a mozgalom vezére, Sir Oswald Mosley írta a háborús uszítókról. Csehország esetéről van szó. 1938. október 4-én a brit kormány garantálja segítségét Csehországnak arra az esetre, ha támadás érné. Mikor a német csapatok bevonultak Prágába, a brit kormány nem teljesítette a garanciában vállalt kötelezettségeit; ennek magyarázatát abban adta, hogy Csehországot nem külső támadás érte, hanem belső összeomlás. Egy héttel a kormány e nyilatkozata után a kormánylapok Németország cselekedetét aljas támadásnak minősítették és háborúra izgattak Hitler ellen. Mosley már most feleletet követel, hogy melyik hát az igaz: német támadás vagy belső összeomlás áldozata-e Csehország? A parlamenti nyilatkozat vagy a kormánysajtó megállapításai a helytállóak? Ha valóban Németország támadott, akkor Britanniát kötötte ígérete és annak be nem váltása becstelenség volt; ha viszont összeomlott ez az ország, akkor a kormánysajtó megállapításai nem egyebek hazugságnál és egyszerű háborús uszításnál. Márpedig a háborús uszító bankokráciáért nem szabad egymillió britnek elvéreznie a csatatéren.
 


 

A brit fasiszták lapja — az Action — egyik számának címlapja. Jobboldalon Sir Oswald Mosley képe. A vezércikk a háborús uszítókról szól és az 1939. márciusi csehországi eseményekkel kapcsolatos.

Mr. Budge tovább mutogatja az Action cikkeit. Egyik a Memel-vidék évszázados német történetét mondja el, másik arról szól, hogy a német gyarmatokat vissza kell adni Németországnak. Két hasábon azoknak a brit politikusoknak régi szovjetellenes nyilatkozatait közli az Action egyik száma, akik 1939-re a brit-szovjet szövetség legszorgalmasabb követelői lettek. Köztük van persze Winston Churchill is, aki például azt írta a szovjetről, hogy „semmi jót sem ígér, ha az ember egy mérges kígyót próbál megszelídíteni”.

— Az összes cikkek — mondja Mr. Budge — abban a szellemben íródnak, amit a lap fején álló jelmondat fejez ki tömören: Britain first! (Britannia mindenekelőtt!)

A további beszélgetés során szó került a mozgalom keletkezéséről, vezéréről, a célokról és a jövő kilátásokról egyaránt. Mr. Budge elmondta, hogy a háború után számtalan kisebb-nagyobb politikai csoport alakult, amely mind nagyjából azonos követelésekkel állott elő. A Brit Birodalom belső fejlesztése a világ egyéb ügyeibe való beleszólás helyett, a pénz uralmának megszüntetése, a munkanélküliség felszámolása, a pártok állandó vetélkedésének kikapcsolása egy pártok nélküli kormányzati rendszer felállításával és hasonlók voltak ezek a célkitűzések. Többé-kevésbé mindegyik a Németországgal való együttműködés és a versailles-i békepontok felszámolása mellett foglalt állást. Ezeknek a csoportoknak azonban nem álltak anyagi erők rendelkezésükre, a tömegek is fásultak voltak a háború megrázkódtatásai után, ahol meg sikerült nagyobb hatást elérni, ott a bankokrácia pénze sietett elnyomni a brit szélsőjobboldali megmozdulásokat. 1931-ben alakult meg a The New Party (Az új párt), amely 1932-ben a British Union of Fascists (Brit Fasiszták Uniója) nevet vette fel és magába olvasztotta a kisebb csoportokat és szervezeteket.

British Union of Fascists, röviden British Union vezére Sir Oswald Mosley. Vagyonos arisztokrata, aki a háborúban repülőtiszt volt, utána pedig képviselő lett. Mint konzervatív és liberális politikus nagy jövő előtt állt, de Mosley inkább elvei számára keresett helyét és a munkáspárthoz csatlakozott. Itt miniszteri tárcát is kapott, de a munkáspártnak a munkanélküliséggel kapcsolatos magatartása miatt lemondott, mikor az ő megoldási tervezetét nem fogadták el. Ettől kezdve Mosley a maga útján halad, mint a nemzeti és szocialista világnézetet valló britek vezére.

Mr. Budge a British Union politikai elveiről és célkitűzéseiről maga is sokat elmondott nekem, de az éjjelbe nyúló beszélgetés végén átadta Sir Oswald Mosley néhány könyvét és röpiratát, melyben politikáját kifejti.

*

Ezeknek, a „The Greater Britain” („Nagyobb Britannia”), a „Taxation and the People” („Adózás és a nép”), „100 Questiones Answered” („100 kérdésre való felelet”) és a „Tomorrow We Live” („Miénk a holnap”) című írásoknak és Mr. Budge tájékoztatásának alapján állítottam össze ezt a füzetet, mely címül Mosley egyik felhasznált írásának címét kapta. Ennek bevezetőjében többek közt így ír Mosley: „Ebből a könyvből — a külpolitikát érintő fejezetet kivéve — az olvasó olyan politikát fog megismerni, amely kizárólag ennek az országnak sajátosságaihoz illik. A British Union a maga teljességében brit politika, amely egyedül Britanniának jó. Kétségtelen, hogy nemzetiszocialista és fasiszta világnézetünk egyetemes; más formában ugyanaz, mint az új világ többi nagy államáé. Így volt ez azonban a maga idején minden nagy hitvallással — lett légyen akár politikai, akár vallási —, amely valaha is elért országunkba. Ebből a szempontból a British Union és a régi pártok között az a különbség, hogy a mi hitvallásunk a huszadik század hitvallása, az övék pedig azé a múlté, amelyben fogantak. Még nagyobb különbség azonban az, hogy a nemzetiszocializmus és fasizmus a maga lényegében nemzeti doktrína, amely minden nagy nemzetben megtalálja a maga számára azt a különös jelleget, politikát, formát és módszert, amely annak a nemzetnek keretein belül legjobbnak bizonyul. E modern mozgalomnak a különböző országokban való megjelenési formái és módszerei között sokkal nagyobb különbségek találhatók, mint amely a múlt nemzetközi világnézeteit illetőleg megmutatkozott. Ezek, tehát például a liberalizmus és szocializmus vagy konzervativizmus, különböző nevek alatt, de egyébként teljesen egyformán találhatók meg a világ összes országaiban… Mi nem kölcsönzünk eszméket idegen országoktól és nincsenek külföldi „modelljeink”, igen egyszerű oknál fogva: vagyunk olyan büszkék, hogy higgyünk népünkben, ha egyszer Britannia felébred, akkor nem követni, hanem vezetni fogja az emberiséget…”

*

Egy olyan füzet tehát, amely a British Union politikájának lényegét igyekszik bemutatni, tulajdonképpen a XX. század koreszméjének speciálisan brit megnyilatkozását adja elő. Egy ilyen előadás egyúttal annak bizonysága is, hogy egy olyan világnézet, amely a legszilárdabban nemzeti alapokon áll és a népben gyökerezik, minden nemzeten belül egészen sajátos megjelenési formát vesz magára. Magyarország a magyar honvédek hősiességével éppen most mutatja meg, mennyire tagja az új Európának; olvasóközönsége bizonyára érdeklődéssel fogja kísérni annak a brit törekvésnek az ismertetését, amelynek célja az, hogy Nagy-Britannia is része legyen ennek az új Európának.

A füzetben a British Union politikájának lényegét találja meg az olvasó, minden kommentár nélkül. Egyetlen helyen sem akad egyéni megjegyzésemre vagy bírálatomra. Így sokkal tisztábban áll majd az olvasó előtt a British Union képe, mintha az előadás tele lenne kritikai megállapításokkal.

*

Meg kell még jegyeznem, hogy a British Union politikáját ismertető fejezetek közül három nem először jelenik meg nyomtatásban. A brit parlamentarizmus jelenlegi rendszeréről, a brit társadalmi rend Mosley által kialakított új rendjéről és Mosleynak a zsidókérdésről vallott felfogásáról szóló fejezetek szó szerint megtalálhatók az Egyedül Vagyunk című folyóirat 1940. évfolyamának 1., 5. és 11. számában. Ezeknek a bevezető soroknak egy része is napvilágot látott már ugyanennek a folyóiratnak 1939. évi 10. számában.

*

A háború kitörése óta egyre kevesebbet hallani Mosleyról és a British Union-ról. A különböző napilapok jelentéseiből értesült a magyar olvasóközönség arról, hogy Mosleyt és a párt vezetőit letartóztatták és internálták. Az olvasó meg fogja érteni, hogy miért történt ez, ha megismerte Mosley külpolitikai felfogását, amely már 1938-ban magában foglalta a Nagy-Britannia és Németország közötti háború ellen való tiltakozását. Egyébként is nagyon sok olyan, a jövőre szóló megállapítás található Mosley gondolatai és tételei között, amelyek később valóra váltak. Ezekkel kapcsolatban sohase feledje az olvasó, hogy Mosley felhasznált írásainak legfrissebbike is 1938. elejéről való, Mr. Budge-zsal való beszélgetésem pedig 1939. tavaszán történt.

Mr. Budge-tól egyébként még a háború kezdete után egy-két hónappal kaptam még egy levelet, melyben azt írta, hogy a nagy pénzérdekeltségek és a zsidó hadügyminiszter, Hore-Belisha mindenáron háborút akarnak és a pénz hatalmában bízva, meg vannak győződve arról, hogy Hitlert egész világával darabokra fogják zúzni. „Pedig bizonyos — írta Mr. Budge —, hogy nem nyerik meg a háborút. Veszteniök kell, mert egy eszme, melynek elérkezett az ideje, erősebb, mint a világ minden aranya. De csak akarják a háborút! Ha kívánságuk teljesedik, akkor megvan a remény arra, hogy Nagy-Britannia és az egész világ eljusson az igazi szabadságra.”

Ez volt utolsó hírem tőle, de bizonyos vagyok benne, hogy a British Union nem szűnt meg a párthelyiségek lefoglalásával és a vezetők internálásával. A British Union bizonyára készen áll, hogy ha eljön az ideje, jelentkezzék hazája felépítésére.
 


 

A BRITISH UNION POLITIKÁJA 

A JELENLEGI BRIT PARLAMENTARIZMUS IGAZI ARCA

 

A PÉNZ DEMOKRÁCIÁJA.

Mosley a kormányzat legfőbb elvének ezt a tételt tekinti: a nép akaratának kell érvényre jutnia; azt a politikát, amelyre a nép szavazott, meg is kell valósítani. Az a rendszer azonban, amit igen helytelenül demokráciának neveznek, éppen ezt az alapelvet tagadja meg. A brit kormányzatot ugyanis megbénítja a száz esztendő óta idejét múlta brit parlamenti rendszer. A nép által választott kormány képtelen a gyors és hatásos cselekvésre s az igazi hatalmat egyesek és meghatározott csoportok veszik át. Ezek hatalmának alapja azután nem a nép akarata, hanem a bizonytalan úton-módon megszerzett pénz ereje. Ezért ez a kormányzati rendszer a maga súlyos elfajulásában egy paradox kifejezéssel bátran nevezhető a pénz demokráciájának.

Mosley rámutat arra, hogyha egyfelől az elmúlt néhány esztendő folyamán a parlamenti obstrukción átvergődött néhány törvénynek, másfelől a pénzvilág hatalmának a nép életére gyakorolt befolyását összehasonlítjuk, az előbbieké eltörpül az utóbbiaké mellett. A nemzetközi pénzvilágnak a Wall Street-en (a new yorki tőzsde) vagy a londoni City-ben (a londoni üzleti élet központja) székelő hatalmasságai az árak felhajtásával paradicsomi állapotokat teremthetnek a spekulánsok számára, az árak leszorításával pedig milliókat kergetnek munkanélküliségbe. Óriási és irtózatos játék ez, amelyben mindig a pénzvilág a nyertes és a köznép a vesztes. A nép életére a legnagyobb befolyással a fizetések és munkabérek, házbér, élelmiszer- és ruhaárak, alkalmaztatás és munkaidő viszonyainak alakulása vannak. Mosley nem habozik kimondani, hogy ezeket illetőleg a pénzvilág a mai rendszer idejében egy délutáni ülés határozataival sokkal hatásosabban és szörnyűbben szól bele a nép életébe, mint a Parlament egy évtized alatt, a maga csekély munkájával és színlelt csatáinak hamis heroizmusával. A pénzvilág ugyanis alkalmazkodott a mai világhoz és megtalálta a módját annak, hogy miként kell kiaknázni egy elavult rendszer minden hibáját.
 

A PARLAMENT ÉS A MAI VILÁG.

Ezzel szemben — mondja Mosley a brit Parlamenttel kapcsolatban —, mikor Nagy-Britannia parlamentáris kormányzati rendszere keletkezett, arra volt hivatva, hogy egy kezdetleges nemzeti közgazdasági élettel rendelkező, aránylag egyszerű rurális közösségben megakadályozza a szabadsággal való visszaélést. Annak a világnak nagyon kevés kapcsolata van a mai időkkel, a gépnek a korával és azzal a világgal, amelyben a tőke óriási méretű felhalmozása korlátlan nemzetközi mozgékonyságot biztosít egy világhatalom számára. A brit Parlament pedig ugyanabban a formában él ma is, mint akkor, mikor a maitól merőben különböző követelmények kielégítésére keletkezett. Elképzelhető ilyenformán — veti fel a kérdést Mosley—, hogy ez a több, mint száz év előtti kívánalmaknak megfelelő parlamenti rendszer tökéletesen betölthesse hivatását a mai világban is, amikor az akkori és mai állapotok között a tudomány legóriásibb forradalma áll? És mégis — fűzi tovább ezt a gondolatot Mosley —, a brit Parlament régi pártjai, konzervatív, liberális és munkáspárt egyaránt mindenáron azt igyekeznek bizonyítani, hogy az elmúlt évszázad folyamán, amely az emberiség által valaha is átélt legnagyobb változásokat hozta, egyedül a brit kormányzati rendszernek nem volt szüksége semmi változásra, fejlődésre. A legcsodálatosabb ebben viszont az — és Mosley szerint ez a pártok magatartásának magyarázata —, hogy ez a kormányzati rendszer elsőrendűen megfelel a pénzvilág banditái számára.
 

PARLAMENT ÉS SZABADSÁG.

Ha bárki azt állítja, hogy a brit Parlament rendszerének törvényei alkalmasak a mai élet rendjének fenntartására, az, Mosley hasonlata szerint, ugyanannyi erővel azt is állíthatja, hogy az ősember íja és nyila, amellyel házát és életét a vadállatok ellen védte, tökéletesen alkalmas ma is egy modem támadó hadsereg tankjaival szemben való védekezésre. A parlamenti rendszert úgy tüntetik fel — és ezt beszélik be minden igyekezetükkel a népnek —, hogy az a szabadság hatékony őre. Pedig ez a rendszer, amely a múltban is a szabadság bizonyos látszatát tudta csak biztosítani, éppen annak eszköze, hogy a nép megfosztassék az igazi szabadság minden tényezőjétől, anélkül azonban, hogy valaha rájönne is veszteségére.

A pénzvilág élénken helyesli a régi pártok egyetértését abban, hogy a Parlamentet a szabadság biztosítékának kiáltsák ki. A brit sajtó pedig, amely tudvalévőén a pénzvilág legmagasabb ellenőrzése alatt áll, egyhangúan visszhangozza a pártok e refrénjét: a Parlament a szabadság biztosítéka. Így persze természetes, hogy a régi pártok és a pénzvilág sajtója mindenkit, aki még csak célozni mer is arra, hogy a nép szabadsága egyedül úgy őrizhető meg, ha megbízhatnak a maguk által választott kormányban, azaz, ha a megválasztott kormány megvalósítja azt a politikát, amire a nép szavazott, a brit nép szabadsága elleni merénylőnek bélyegez. Mindaddig — mondja Mosley —, amíg a nép hagyja magát így rászedni és azt hiszi, hogy szabad, szolgaságban lehet tartani. Vagyis — foglalja össze Mosley —, a pénzvilág zsarnokságának minden eszközét, a pártgépezettől kezdve egészen a sajtóig, a pénz hatalmának erejével mozgósítja, hogy ellenálljon ennek az igen egyszerű kormányzati alapelvnek: a hatalom a népé s a nép hatalma egyedül úgy juttatható érvényre, ha az a teljes hatalmat az általa szabadon választott kormányra ruházza, azzal a feltétellel, hogy az akaratának megfelelően kormányozzon, magának egyedül azt a jogot tartva fenn, hogyha a kormány nem megfelelő, a hatalmat bármikor el vehesse tőle és olyan kormánynak adja, amely betölti hivatását: a nép akaratának maradéktalan érvényre juttatását.

Hogy a brit kormánynak manapság olyan hatalma, amelynek erejével a nép érdekeit hatékonyan képviselni tudná, nincsen, az Mosley szerint vitán felül áll. A brit Parlamenten egy esztendőben csak két törvény mehet keresztül. Ez azt jelenti, hogy minden a közvetlen cselekvés zálogaként a választók elé terjesztett munkás kormányprogramnak megvalósítása egy emberéletnél több időt venne igénybe. Ilyen körülmények között Mosley nem nevezheti másnak a kormányprogramokat, mint hazug prospektusoknak, amelyek azonban a tisztességes üzleti élet szabályaival, ellentétben a legnagyobb hazudót nem börtönbe, hanem a Downing Street-re (a brit miniszterelnök rezidenciája) juttatja.

Csak magában a brit alsóházban minden nagyobb törvény tárgyalásának négy fázisa van; kettő során a törvény egy több mint 600 emberből álló társaság által szóról-szóra megvitatható. Nem kell bővebben kifejteni, hogy ilyen körülmények között az ellenzéknek korlátlan obstrukcióra nyílik alkalma, vagyis komoly ellenzéki szándék esetében nincsen olyan javaslat, amely a brit Parlamentben törvénnyé válhatnék. Ilyen rendszer mellett a kormány képtelen teljesíteni azokat az ígéreteket, amelyeket a választások során a népnek tett és amelyek a hivatalt és a „hatalmat” biztosították számára. A kormányprogram megvalósításából alkudozások, kompromisszumok és állandó ígérgetések-halasztgatások lesznek csupán. Mosley ebből a szempontból igen tömören így jellemzi ezt a kormányzati rendszert: rendszer, amely nevetségessé tesz minden kormányprogramot. Mert mint minden idejétmúlt intézmény a brit Parlament is önnön karikatúráját adja. Nem csoda hát, ha egyre kevesebb választó veszi a fáradságot, hogy szavazatát leadja, hiszen keserű tapasztalatból tudja mindenki, hogy akármelyik pártra adja le is szavazatát, semmiképpen sem tudja biztosítani annak a politikának valóságos végrehajtását, amelyre szavazott.

 

AZ ELLENZÉK KÜLÖNÖS SZEREPE.

Különösen éles és finoman gúnyos bírálatot mond Mosley a brit kormány és ellenzéke viszonyáról. Szerinte mint az emberi ész eltévelyedésének különös esete fog szerepelni a történelem megvilágításában az a tény, hogy egy nagy nemzet választ magának egy kormányt bizonyos feladatok elvégzésére és ugyanakkor választ mellé egy ellenzéket, hogy az a kormányt a rábízott munka elvégzésében megakadályozza. Még szerencse — jegyzi meg Mosley —, hogy ez a lehetetlen felfogás nem terjedt át az üzleti élet területére és nem akadt olyan üzletember, aki alkalmazott volna mondjuk egy hat főből álló személyzetet az üzleti teendők ellátására, azután meg felvett volna további négy alkalmazottat, akiknek semmi egyéb hivatásuk nem lett volna, minthogy az előbbi hatot az üzleti munka ellátásában megakadályozzák. Mert a brit kormányzati rendszer elve ugyanazon időben teremt egy kormányzatot a nemzeti feladatok elvégzésére és egy ellenzéket e nemzeti munka elvégzésének meghiúsítására. Az abszurdumnak azután már szinte a végső megközelítése az, hogy a brit miniszterelnök évi 10.000 font fizetést húz, hogy a nemzet által rábízott munkát elvégezhesse, az ellenzék vezére pedig 2.000 font fizetést kap és el is fogad, hogy a miniszterelnök a nemzet által rábízott munkáját el ne végezhesse. Ez az ellentét a brit Parlament lényege. És erről a parlamenti rendszerről azt állítják, hogy a népek szabadsága megőrzésének egyedüli biztos eszköze.
 

A PLUTOKRATÁK ESZKÖZEI.

Ama bűnös műveletnek, amelynek eredménye az lett, hogy a nép akaratának semmibevételével a népre a pénzvilág uralmát sikerült ráerőszakolni, első eszköze, Mosley megállapítása szerint, a brit parlamenti kormányrendszer fenntartása. A plutokraták propagandája a Parlamentet a múlt ködén keresztül a szabadság mithikus ruhájába öltözteti. Más idők más körülményei között valóban lehetett és volt is a szabadság záloga, de a mai helyzet éppen az, hogy a brit Parlament megbénítja a kormányt. A kormány hatalmát másképp és máshol gyakorolja, mint ahol és ahogy arra hivatva lenne: nem a nép választása szerint és a nép érdekében, hanem a pénzvilág hatalmasságainak választása szerint azok érdekében, — és a nép kárára.

A plutokraták második eszköze, Mosley felsorolása szerint, a sajtó, helyesebben a pénz erejével irányított sajtópropaganda. A sajtó is olyan mithikus szabadság-öltözetet kap, mint a Parlament. A brit sajtó valaha valóban szabad sajtó volt, amelyet vérbeli újságírók fejlesztettek naggyá; olyan szabad sajtó, amely csak igaz híreket árult. Az a sajtó azonban, amelyet a plutokraták ennek a régi szabad sajtónak dicsőséges ruhájába öltöztetnek, a pénz szolgája. Azért, mert a pénz az ura: az újságrészvények a különböző pénzügyi érdekeltségek birtokában vannak. Ez a sajtó azután a közönségnek nemcsak elvekben és véleményben, hanem „hírekben” is csak olyat szolgál fel, amely a pénzvilág érdekeinek megfelel. Vagyis, — mutatja ki a szomorú eredményt Mosley — a „szabad” britek nemcsak annak a lehetőségnek nincsenek birtokában, hogy a választások alkalmával leadott szavazatuknak valóságos eredménye legyen, hanem még azzal a „csekélységgel” sem rendelkeznek, hogy tudják, mi az igazság. Mert hatalom és propaganda olyan kezekben vannak, amelyek érdeke a nép érdekeivel annyira összeütközik, hogy amazok még arra is éberen vigyáznak: valahogyan meg ne tudja a nép az igazságot.

 

A KORMÁNY A PLUTOKRÁCIA KEZÉBEN.

A pénzvilág hatalmasságai azonban nemcsak megbénítják a brit kormány cselekvőképességét azáltal, hogy nyakára ültetik a Parlament fecsegési rendszerét, — míg ők maguk minden megkötöttségtől és ellenállástól mentesen „dolgozhatnak” saját érdekeikért, hanem megtalálják annak módját is, hogy a kormányt szükség esetén megbuktathassák. Mosley ezzel kapcsolatban rámutat arra, hogy a nemzetközi gazdasági rendszer a pénznek korlátlan mozgási lehetőséget biztosít, s a pénznek éppen ez a tulajdonsága teszi lehetővé a kormányok bármikor való megbuktatását. A tőkének és hitelnek szabad útja van ugyanis egyik országból a másikba, vagyis a pénzembernek módjában áll minden korlátozás nélkül vagyonát kivinni az országból vagy behozni az országba. Ha mármost hatalmas pénzmennyiségek vándorolnak át egyik országból a másikba, akkor annak az országnak a valutája, ahonnan a pénz kiáramlott, zuhanni kezd. Az ennek következtében támadó pénzügyi pánik pedig a kormány bukását vonja maga után. Hogy ez valóban így van, arra nézve Mosley felemlíti, hogy egy ilyen machinációval való puszta fenyegetés is elég volt ahhoz, hogy 1931-ben megbukjék a gyenge brit kormány, s ennek a taktikának megvalósítása azonnal megbuktatta Léon Blum francia szocialista kormányát.
 

A RENDSZER IGAZI ARCA.

Az uralkodó brit kormányzati rendszerről való megállapításait Mosley négy pontban foglalja össze.

Először: a kormányzatot megbénítja a Parlament vitatkozó rendszere, úgyhogy a valódi hatalom más kézbe csúszhatik át.

Másodszor: a kormányt a pénzérdekeltségek bármikor képesek megbuktatni.

Harmadszor: az a sajtó, amely a közvéleményt irányítja, teljes egészében a pénzvilág uraitól függ.

Negyedszer: hasonlóképpen a Parlamentben működő pártgépezetek is teljes mértékben a különböző pénzügyi érdekeltségek függvényei.

Mosley felveti a végső kérdést: Mi hát a „szabad brit polgár” helyzete a „szabadság és szabad szó országában”? Nem más, minthogy a szerencsétlent a szabadságról való propagandisztikus locsogás által rávették a legsúlyosabb rabszolgaság elfogadására. Dagad a keble, hogy ő milyen szabad, pedig valójában még a lelkét is alig vallhatja magáénak, amit egyedül nem raboltak még el tőle a brit sajtó és parlamenti rendszer tökéletességét hirdető és e rendszer védelme alatt garázdálkodó plutokraták. De csak azért nem rabolták még el, mert a léleknek ezidőszerint nincsen készpénzértéke.

folytatjuk

(betiltva.com)

Hozzászólások