A Lélek Forradalma. Beszélgetés Domokos Endre Jánossal

Hibaüzenet

  • Notice: Undefined index: taxonomy_term similarterms_taxonomy_node_get_terms() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 518 sor).
  • Notice: Undefined offset: 0 similarterms_list() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 221 sor).
  • Notice: Undefined offset: 1 similarterms_list() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 222 sor).

- Kezdésként kérhetnénk Öntől egy rövid ideológiai életút bemutatást? Hogyan került kapcsolatba a hungarizmussal?

Ez egy meglehetősen hosszú történet. Éppen 25 évvel ezelőtt kezdődött... 1989 januárjában (még nem voltam 14 éves) láttam egy MDF-es toborzó plakátot az utcán. Elmentem. Für Lajos tartott nagy hatású beszédet egy rákospalotai kultúrházban, aminek következtében egy hónap múlva már a 10527-es sorszámú MDF-tagkönyv büszke tulajdonosa lettem.|

Az újpesti MDF-szervezetben akkoriban összejött a kerületi értelmiség színe-virága, csupa nagyszerű koponya (s e mellett remek ember is), aki példás türelemmel viselte és megfelelő mederbe terelte egy fiatal suhanc izgágaságait (voltak bőven)... Belépésemtől fogva buzgó látogatója voltam az összes helyi taggyűlésnek, rendezvénynek, tüntetésnek (voltam pl. Nagymaroson is a vízlépcső ellen tüntetni, a „hordós tüntetésen” a Kurír előtt), iskola után éjjel plakátozni, szórólapozni járkáltam, a kampány (1990) alatt kopogtatócédulákat gyűjtöttem,  1989. október 23-án (akkor még munkanap volt) még azt is kijártam a szakmunkás iskola igazgatójánál, hogy „osztályfőnöki óra” keretében menjünk ki a Kossuth térre a köztársaság kikiáltását megnézni. Igaz, a Kossuth térre csak én és a fizika tanár értünk oda (a többi jómadár út közben elillant), de akkor is – 14 éves fejjel – nagy élmény volt.

Tehát nagyon lelkes voltam, nyüzsögtem, ahol lehetett, mert azt hittem, hogy használok vele. Aztán a „tavaszi nagytakarítás” után jött a „nyári guberálás”, alapszerződések, az ún. „Szlovákia” elsőként történő elismerése, Csurka István kizárása és hasonló nyalánkságok. Az MDF 1-2 év kormányzás után bomlani kezdett, szembefordult saját tagságával, valamint szavazóival, így a tagság jelentős része ráébredt: ’89-90-ben nem ezért dolgozott, nem ezt akarta. Én 1993 augusztusában távoztam a pártból, mielőtt a noviciátust megkezdtem volna Szombathelyen (ti. egy szerzetes nem lehet párttag).

Első politikai írásom még jelölt koromban, Balassagyarmaton jelent meg 1993 pünkösdjén az „Életerő” című plébániai lapban „Ébredj Magyar!” címmel... A címadás ösztönös volt, lövésem sem volt róla, hogy ez a nyilas induló címe is. Ez persze egy-két helyen rögtön ki is verte a biztosítékot, ahogy az is, hogy a helyi szkinhedeknek (akik hozzánk jártak a rendházba hittanra, én meg hétvégenként hozzájuk a helyi korcsmahivatalba „észt osztani”) a plébánossal nyári „tábort” (amolyan hosszú hétvégét) szerveztünk a Nyírjesben (ezen a helyi tévé is csámcsogott). A Pesti Hírlapban pedig egész oldalas cikk kérődzött rajtunk „Egészséges fejbőr és Turulmadár" címmel. Később – már nem emlékszem pontosan – a Kötött Kéve vagy a Magyar Vetés hozta le néhány írásomat, majd a Hunniában publikáltam, amelynek 1997 és 1999 között egyik szerkesztője lettem. Addig piszkáltam ugyanis szegény jó Kunszabó Ferencet, hogy mit és hogyan lehetne jobban, szebben csinálni, míg megunta és azt mondta: „Tudod mit, Bandi? Akkor csináld jobban...”

A szerkesztőség ekkoriban a Nefelejcs utcában volt (ma is jellegzetes késdobáló környék, jobbra cigány, balra török, a túlvégen arab... – nyilván csak itt volt ennyiért kiadó lakás), egy öreg bérház földszintjén. Mindösszesen egy kis szobából és egy előtérből állt (a mosdó a folyosón volt), az infrastruktúrát pedig egy könyvszekrény, egy íróasztal, néhány rozoga szék és egy öreg írógép képviselte. A dohos, meglehetősen lepukkant helységben mindig nagy volt a forgalom, élénk eszmecsere zajlott a kézirataikkal várakozó szerzők, az új lapért érkező terjesztők, érdeklődők és a szerkesztők között.Volt aki nem is hozott éppen semmit, csak a társaságért jött be. Olyasmi hangulatot kell elképzelni, mint Jókai „Mégis mozog a föld” című regényében a „Csiga szegletházban” összegyűlő írók, művészek, amatőr és még amatőrebb tudósok (jelesül műkedvelő nyelvészek) találkozóin lehetett. Még a nagy mesemondó által megörökített, a Csigában székelő egyik jámbor tudósnak is – „kinek emlékezetes híre maradt azon jóakaratú törekvéséről, miszerint minden hajdankori perzsa és asszíriai császár nevét a magyarból származtatta le, akképpen bizonyítván be, hogy az egész világ a magyaroktól eredt” – akadtak bőven követői, bőséges humorforrást szolgáltatva a szerkesztőség és a szerzők szkeptikusabb részének... Egy alkalommal egyik állandó szerzőnk egy paródiát írt az egyik műkedvelő nyelvész stílusában (Ontario = „oltári jó” és hasonlók), amit én – galád módon – megpróbáltam a következő lapszámban elsütni, de lebuktam, mert az Öreg Harcos (Kunszabó) észrevette a kéziratok között.

Az intelligens mosóporral is elmélyült dialógust folytató okostelefonok világában, amikor szinte minden pillanatunkat, minden érdektelen gondolatunkat rögtön megosztjuk ország-világ előtt a Facebookon, talán furcsának tűnik, hogy nem volt számítógépünk, és a mobiltelefon is ritka madár volt még, így az emberek, ha ki akarták cserélni a gondolataikat, kénytelenek voltak személyesen találkozni (tiszta középkor...!). Így a cikkek sem e-mailben, hanem postán vagy „gyalogosan” érkeztek a szerkesztőségbe (lásd fent). A lap tervezése – ez volt többek közt az én dolgom – „manuálisan” történt: a gépelt kéziratok leütésszámban mért nyers terjedelme alapján kiszámoltam, hogy ez kinyomtatva mennyi helyet fog elfoglalni, betűtípusokat és képeket rendeltem a cikkekhez, majd az így előkészített papírkupacból közösen összeválogattuk a havi 68 oldalra való anyagot. Aztán irány a nyomda. És így ment ez hónapról hónapra.

A Kunszabó Ferenc mellett eltöltött évek nagy hatással voltak rám, máig példaképként tekintek rá, úgy is, mint újságíróra, és úgy is, mint emberre. Rengeteget tanultam tőle (elsősorban türelmet, önmérsékletet, lényeglátást, egészséges kétkedést, a dolgok mögé tekintést) és büszke vagyok rá, hogy ismerhettem. De ezzel szerintem vagyunk így páran. Akkoriban ugyanis még nem volt ennyire elterjedt a „főállású hazafi” intézménye, a szerkesztőségben mindenki ingyen dolgozott (aztán előfizetett a lapra is...) és ezt mindenki hatalmas megtiszteltetésnek tekintette. Ma már – a nemzeti biznisz világában – ezen mosolyogni illik, de én a mai napig annak tekintem. Ekkoriban (1995-96) jelentek meg első dalszövegeim is a lehető legavatottabb tolmácsolásban (Fejbőr, Új Hajnal, Magna Hungária, majd később Hunnia, Titkolt Ellenállás, Hunor, Magozott Cseresznye), amit szintén beteljesült álomként éltem meg és a mai napig kitüntetésnek tartom, hogy ilyen nagyszerű előadóktól hallottam/hallhatom viszont a szerzeményeimet.

Mire eljött az 1999-es ominózus Becsület Napja (az első, amin részt vettem), már csaknem 10 éves politikai múlt állt mögöttem. A hungarizmushoz, nemzeti szocializmushoz addig én is úgy viszonyultam, mint a „nemzeti radikális” oldalon manapság sokan: nem igazán tudtam, hogy mi az, de nem tartottam valami „szalonképesnek”. Ez csak akkor változott, amikor – mivel igazságtalannak tartottam, hogy olyasmiről mondjak véleményt, amit nem ismerek – beleástam magam a hungarista irodalomba. Koós Kálmán, Marschalkó Lajos, Fiala Ferenc, majd Szálasi művei katartikus hatást tettek rám, úgy éreztem, mintha kitalálták és megfogalmazták volna a legbensőbb gondolataimat, érzéseimet, kérdéseimet. Szembesültem vele, hogy még amikor megfogalmazni sem tudtam, akkor is ezt kerestem.

Az akkori Hungarista Mozgalommal (ami 1999-ben a Győrkös István-féle MNA-t jelentette) való kapcsolatom az 1999-es Becsület Napja után lett szorosabb. A Viking klubban történtek után (amelyekről cikket is írtam a Hunniába) megkerestek, hogy írjak egy riportkönyvet az eseményekről. Ezt meg is tettem, a könyv „A gumibotok éjszakája - Mi történt a Becsület Napján?” címmel  jelent meg az MNA gondozásában.

2000-ben több barátomat kitették az Arcvonalból (ez volt a híres „megtisztulás a terrorkabátos, sörtócsában fetrengő, anglomán bőrfejűektől” fedőnevű hadművelet), akiket én is követtem (önként), mert igazságtalannak tartottam az eljárást. 2001-ben megalapítottuk a Vér és Becsület Kulturális Egyesületet, amelynek elsődleges célja a szkinhed szubkultúra hungarista tartalommal való megtöltése és a hazai bőrfejűek önálló szervezetben való összefogása volt. Megjegyzem – mivel a bőrfejűek eszmeileg elég heterogén társaság –, egyik sem sikerült, viszont a hatalmat sikerült kellőképpen magunkra haragítaniuk, így egész működésünkre rányomta bélyegét az ellenünk folytatott bírósági eljárás, amely 2005 októberében az egyesület jogerős feloszlatásával ért véget.

Nem tanulva a leckéből – miszerint a hatalommal nem alkudozunk, és főképp nem akarunk neki megfelelni – 2006-ban még megpróbálkoztunk egy másik szervezet (Pax Hungarica Egyesület) bejegyeztetésével, ami természetesen nem sikerült. Végül ez a mozzanat nyitotta rá a szemünket arra, hogy egy olyan hatalom, aminek a legitimitását kétségbe vonjuk, nem igazán fog „engedélyt adni” a bejegyzett szervezetként (az általunk tagadott rendszer részeként) való létezésünkre... Ebből kifolyólag a jelen szervezeti forma (nyilvántartott tagsággal nem rendelkező, informális népmozgalom) a céljainknak, mondanivalónknak tökéletesen megfelel. Kvázi „törvényenkívüliségünkkel” is a rendszer törvénytelensége ellen tiltakozunk.

- Miben látja másnak a Hungarista Mozgalom és a szélsőjobboldal mai helyzetét, összehasonlítva a 15 évvel ezelőttivel? Mennyire tekinthető „mérföldkőnek szélsőjobboldali mozgalom életében a ’99-es Viking klubos balhé, rendőri provokáció? Ha nem történik meg, akkor is hasonlóan alakul a mozgalom története?

A Viking klub és ami utána jött (bőrfejűek eltávolítása az Arcvonalból, az MNA bezárkózása és szembefordulása mindenkivel) pozitív folyamatokat is elindított. Olyasmi hatása volt, mint a szalonjobboldalon az MDF 1993-as szétesésének: az addig egy ernyőszervezetbe összeterelt, nem feltétlenül azonosan gondolkodó emberek magukra maradtak, és így kénytelenek voltak eszmeileg magukra találni.  Az MNA 2000-es első szakadása minket pedig – mondjuk úgy – rákényszerített, hogy megtanuljunk önállóan gondolkodni, nem mindenben Győrkös Istvántól – akit addig bálványoztunk, apánkként tiszteltünk – függni, hozzá alkalmazkodni. A VBKE – ami bevallottan ennek a folyamatnak első terméke  –  egyfajta kísérlet volt identitásunk újrafogalmazására, önmagunk Győrköstől független meghatározására. A reményteljes, de a szkinhed szubkultúra szubkultúra jellegéből fakadóan eleve kudarcra ítélt kísérlet végül az egyesület feloszlatásával ért véget, ami akkor nem esett valami jól, de ma már nem bánom. Ez az esemény nyitotta meg az utat a Pax Hungarica Mozgalom megalapítása előtt, amit sokan szeretnek a VBKE egyenes ági folytatásának tekinteni, de mi sem áll távolabb a valóságtól. Egyedül én vagyok „közös” a két szervezetben, letisztultabb az ideológia, a szubkulturális jelleg levetkőzésével olyan emberekhez is szólni tudtunk, akik nem feltétlenül a hévégi ivászatban és koncertezésben látják a felemelkedés útját...


  • A hungarizmus tehát nem szubkultúra, nem életérzés vagy divat, hanem a lélek és az akarat forradalma, amikor a megismert és belátott igazság meggyőződéssé szilárdulva áthatja és átformálja az ember életét, egész valóját. Éppen ezért világnézetünk nem választja külön az emberlét egyes dimenzióit, hogy csak és kizárólag azokkal foglalkozzon (pl. a gazdaság, megélhetés, avagy csak a szellem, és minden más mellékes), hanem az egész embert szemléli és próbálja alakítani. Alapelemei (törekvés a végtelen felé, kapcsolat az abszolútummal, a saját csoport [család, nemzetség, törzs, nép vagy nemzet] szolgálata, védelme, törekvés az igazságosságra, hogy mindenki megkapja, ami megilleti) bennünk vannak az emberiség hajnalától kezdve, emberségünk részét képezik, ezeket nem Szálasi Ferenc találta ki. 

- Míg a nemzeti radikalizmus fokozatosan mint ifjúsági szubkultúra, mint politikai mozgalom teret nyert a társadalomban, addig a hungarizmus megmaradt „szűk keretek” között. Ennek mik az okai? Mely feltételek hiányoznak a széleskörű térnyeréshez? 

Az elsődleges ok, hogy a hungarizmus nem szubkultúra, hanem egy komplex világnézet, amely nem szavazgatást, pólóviselést vagy ilyen-olyan ajándéktárgyak megvásárlását kívánja követőitől, hanem életük teljes átalakítását, a liberalizmus és az egydimenziós fogyasztói lét által tönkretett harmónia helyreállítását ember és Isten, ember és ember, valamint ember és környezete közt. Tömören: a rendszer teljes elutasítását és új emberré válást.

A szubkultúra ezzel szemben annak az uralkodó kultúrának a „gyermeke”, terméke, amelyben született. A „nemzeti radikális” szubkultúra is csupán jelképeiben, viseletében és hasonló, a lényeget nem érintő dolgokban különbözik az uralkodó kultúrától, de a világot, amely létrehozta, nem akarja megváltoztatni, csupán jól akarja érezni magát benne. Követőivel szemben nem támaszt sem erkölcsi, sem szellemi követelményeket, inkább igyekszik „kiszolgálni az igényeket”, a fogyasztói létmódot némi nemzeti mázzal leöntve „megszentelni”, és a változást – ha egyáltalán felmerül ilyen gondolat – szigorúan az egyénen kívül képzeli el. Vásárolj, szavazz, bulizz (de „nemzeti sört” nemzeti kocsmában igyál ám, ne holmi zsidót!) és ezzel megtettél minden megtehetőt a hazádért...

A hungarizmus aszemitizmusa viszont éppen azt követeli tőlünk, hogy elsősorban magunkból száműzzük a zsidó szellemiséget és morált, amelytől már Széchenyi és Prohászka is óvta kortársait, belátva, hogy – ha az egyenjogúsítással leomlik a keresztény társadalmat védő utolsó közjogi bástya is – a gátlást nem ismerő zsidósággal csak úgy tud versenyezni a bennszülött lakosság, ha hasonul annak értékrendjéhez, így viszont önmagát veszíti el. A történelem igazolta nagyjaink nemzetféltését és látnoki szavait, az elmúlt másfélszáz év bebizonyította, hogy mindenképpen a keresztény társadalom veszít: ha nem hasonul, akkor alulmarad a versenyben, ha hasonul és átveszi a zsidó morált és szellemet, akkor valóban a lelkét, önmagát veszíti el (gyakorlatilag zsidóvá válik). Ezen már Marx is gúnyolódott a zsidókérdésről szóló írásában, amikor úgy fogalmazott, hogy a zsidók úgy emancipálódtak, hogy a keresztények váltak zsidóvá... Ezt a jelenséget tetten érhetjük a nemzeti biznisz különböző megnyilvánulásaiban is, ezt – gondolom – senkinek sem kell bemutatni (elég itt a koncert végére egekbe szökő alkoholárakra, vagy a „nem vagy igazi magyar, ha nem veszed meg ezt és ezt” mentalitásra, illetve a méltán népszerű nemzeti befőttesüvegre utalni).

A hungarizmus tehát nem szubkultúra, nem életérzés vagy divat, hanem a lélek és az akarat forradalma, amikor a megismert és belátott igazság meggyőződéssé szilárdulva áthatja és átformálja az ember életét, egész valóját. Éppen ezért világnézetünk nem választja külön az emberlét egyes dimenzióit, hogy csak és kizárólag azokkal foglalkozzon (pl. a gazdaság, megélhetés, avagy csak a szellem, és minden más mellékes), hanem az egész embert szemléli és próbálja alakítani. Alapelemei (törekvés a végtelen felé, kapcsolat az abszolútummal, a saját csoport [család, nemzetség, törzs, nép vagy nemzet] szolgálata, védelme, törekvés az igazságosságra, hogy mindenki megkapja, ami megilleti) bennünk vannak az emberiség hajnalától kezdve, emberségünk részét képezik, ezeket nem Szálasi Ferenc találta ki. Az ő zsenialitása abban mutatkozik meg, hogy ezeket, amiket addig egymással szembeállítva próbáltak képviselni, szintézisbe hozta felismerve, hogy szerves egységet alkotnak, s bármelyik kiszakítása az egészből emberségünket rövidíti meg. De ahogy a hungarizmus az emberséget nem hajlandó „elemeire bontani”, úgy a társadalmat szerves egészként kezeli. Mi nem egyik vagy másik társadalmi csoportnak vagy osztálynak a többi feletti uralmát hirdetjük (ahogy a liberalizmusban a [gazdaságilag] erősek uralkodnak a „gyengék” vagy „vesztesek” felett, vagy a kommunizmusban – névleg – a proletár uralkodik mindenki más felett), hanem a társadalmi és politikai békét: amikor tömeg és elit ráébredve egymásrautaltságára, és arra, hogy összetartozik, nem egymás ellen, hanem együtt, egymásért munkálkodik a haza javára. Ebből következik, hogy a hungarizmus nem alkalmazkodni akar a világhoz, nem engedi, hogy a világ formálja, hanem ő akarja formálni azt. Ez pedig nem a szavazófülkében kezdődik, hanem bennünk. Isten városának alapköveit a lelkünkben kell lerakni.

Ezek nem túl népszerű gondolatok, távol állnak a tudatipar által már-már isteni öntudattal és önértéktudattal beoltott tömegember által megszokott és igényelt „szolgáltatói szemlélettől”, amely a személyes közreműködést az iksz négyévente történő behúzására redukálja, s cserébe azt ígéri, hogy – amíg a fogyasztó a foteljében kedvenc sorozatát nézi – „megmenti neki a világot”. Ahogy Szálasi mondta: az emberek azért olyan fogékonyak a hazugságokra, hogy ne kelljen áldozatot hozniuk az igazságért. A fogyasztó elvárja, hogy „versenyezzenek érte” füvet-fát ígérgetve, hogy aztán választhassa azt, ami éppen tetszik. Néha jönnek hozzánk emberek (Facebook-forradalmárok és hasonlók), akik úgy vélik, nekünk kell alkalmazkodni az ő érzelemvilágukhoz, aktuális babonáikhoz, s a hungarizmust az ő igényeik szerint „modernizálni”, illetve „kijavítani”, s ha ezt megtesszük, akkor „talán meggondolják, hogy csatlakozzanak”. Amikor szánalmas követelőzésükre – jó esetben – egy elnéző mosoly a válasz, szinte már fogyasztóvédelem és ombudsman után kiáltanak, hogy őket itt nem akarják rendesen kiszolgálni...

A hungarizmus azonban nem „tetszeni” akar, hanem hatni, az embereken keresztül a világot formálni, ezért nem hízelgünk, udvarolunk a tömegember hiúságának, nem mondjuk, hogy egy iksszel megválthatja a világot, miközben egész lénye ebben a világban gyökerezik, s csak külsőségeiben különbözik az általa szidott rendszertől. Könnyen belátható, hogy erre a társadalom jelenlegi állapotában csupán kevesekben van igény, s minden olyan eszmeiség, amelyik az egyén aktív és tudatos közreműködését igényli, s a változás súlypontját a szavazófülkéből a lélekbe helyezi át, meglehetősen kevés követőre számíthat. Ez a kevés azonban egy új elit magja lehet (az a bizonyos evangéliumi mustármag).

Ezen új elit kinevelése az elsődleges célunk, amely egykor majd az általunk képviselt értékeket a társadalom egyre szélesebb rétegeiben tudja meggyökereztetni. Nem az a cél, hogy mi legyünk mindenhol, hogy a mi embereink kerüljenek minden zsíros állásokba, hanem az, hogy az eszménk, a gondolataink hassák át a társadalom egyre szélesebb rétegét. A hungarizmus „nyílt forráskodú”, szabadon terjeszthető, felhasználható, a lényeg, hogy hasson. Ha egy falusi polgármester valahol az Isten háta mögött a mi elveink szerint szervezi újjá települése életét („Új Honfoglalás Terv” és vidéke), a Mozgalom máris egy apró győzelmet aratott anélkül, hogy a falu tele lenne nyilas zászlókkal vagy a hungarizmus más látható jeleivel. A mostanában ritkán emlegetett „demográfiai földprogram” is mutat némi hasonlóságot az imént említett „Új Honfoglalás Tervvel”, aminek őszintén örülünk, s reméljük, az lesz belőle, aminek szánták, nem egy újabb földmutyi fedősztorija.

- Minek tekinthető a nemzeti radikalizmus? Szubkultúra, ideológia, érzelmeken alapuló összetartozás-tudat?

Szerintem egy kicsit mindegyik, de leginkább az utóbbi.

- A Jobbik és a nemzeti radikális szubkultúra teret nyert társadalmunkban, ez mennyire tekinthető még ma is alulról szerveződő, spontán folyamatnak, a rendszer miért nem tud vagy miért nem akar hatékonyan fellépni ellene? Mi ma, és főleg mi lehet a Jobbik szerepe a jövőben?

A Jobbik a rendszer biztonsági szelepe, amelyen keresztül a felgyülemlett gőz a struktúra komolyabb károsodása nélkül, ellenőrzött körülmények között távozhat. Ha úgy vesszük, Vona Gábor a liberális demokrácia Pozsgay Imréje: erős hangfogókkal olyan igazságokat mond ki, amilyeneket a fősodrat nem mer (vö. Pozsgay nevezte először ‘56-ot népfelkelésnek), hivatásos lázadóként a rendszer „emberibb arcát” hivatott mutatni a társadalom felé, amikor a mi mércénkkel mérve szolid (a rendszer lényegét, létjogosultságát nem érintő) rendszerkritikáját megfogalmazza. Ő a rendszeren belüli végső alternatíva, a félreállított, mellőzött, gyengéden üldözött ellenzéki, mint anno a kommunistáknál Nagy Imre vagy a már említett Pozsgay, akit elő lehet venni a talonból és előtérbe helyezni, ha mindenki más már visszavonhatatlanul és kimagyarázhatatlanul leszerepelt.

A Jobbik tehát úgy kell a rendszernek, mint egy falat kenyér. Parlamenti jelenlétük a valódi pluralizmus, a rendszer belülről jobbíthatóságának látszatát erősíti (nevük is erre céloz), és a gondolkodni egyébként is lusta tömegembert visszatartja a valódi – rendszeren kívüli – alternatívák keresésétől. Így ameddig a rendszer által engedélyezett, érzelemvilágához közel álló szubkultúrákban képes kiélni magát, néha hagyják egy kicsit óbégatni, anyázni, kukát borogatni, törni-zúzni (számára a valami feletti hatalmat az adott dolog elpusztítása fejezi ki), addig a tömegember (ami nem jobb- vagy baloldali kategória, hanem fajtól és osztálytól független emberi minőség) elégedett és boldog a maga módján. És addig a rendszernek sincs félnivalója. 

- A nemzeti radikálisok jelentős része tiltakozik, ha „lenácizzák”, „leantiszemitázzák”, vagyis önként alávetik magukat a P.C. szellemi diktatúrájának. Mi lehet ennek a pszichológiai magyarázata? 

Az elit oldaláról nézve: mivel a nemzeti radikalizmus mára kvázi szalonképessé vált, s ennek komoly anyagi hozadéka is van (parlamenti képviselet, a rokonoknak, sanchopanzáknak, lekötelezetteknek juttatott tanácsadói és ilyen-olyan állások a frakció mellett, nemzeti biznisz), így szerintem ez elsősorban inkább gazdasági, mint pszichológiai természetű kérdés... A „lenácizás” a rendszeren kívülre helyezi a címzettet, „kiírja a demokratikus közéletből”, illetve a „szabadságszerető emberek közösségéből”, mintegy diszkvalifikálja elzárva attól, hogy rajthoz állhasson a rendszer nyújtotta előnyök megszerzéséért folytatott versenyben.

A tömegember oldaláról nézve: a tömeg nem csatlakozik egy törvényen kívüli, üldözött mozgalomhoz, nem hajlandó azonosulni olyan gondolatokkal, amelyekért csak megvetés és kiközösítés lehet az osztályrésze. Szüksége van arra a tudatra, hogy amit csinál, az „megengedett”, mert esze ágában sincs mártírnak lenni. Készséggel elhiszi – mert ez az illúzió menetesíti a gondolkodás és a valódi cselekvés, valamint az áldozathozatal alól –, hogy a rendszer belülről jobbítható, és szavazatával ő irányítja a történéseket. Mint a valóság showkban: négyévente „ítéletet mond a villalakók fölött”, és a neki nem szimpatikusokat kiszavazza a Kossuth téri „Big Brother házból”, miközben megfeledkezik arról, hogy csak a Nagy Testvér által engedélyezett „villalakók” közül választhat...

- A liberális modernisták állandó érvként hozzák fel az inkvizíciót, a dogmákat a „sötét középkorról” szóló vitákban vagy amellett, hogy az ő ideológiájuk mennyivel magasabb rendű, ugyanakkor döntő többségüket hidegen hagyja, rosszabb esetben támogatja azt, hogy jelenkorunkban embereket zárnak börtönbe azért, mert – mondjuk – honlapot üzemeltetnek, vagy mert nem hajlandóak hinni a gázkamrák létezésében. Hogyan lehet, illetve fel kell-e venni a küzdelmet ezzel a liberális „logikával” szemben?

Ez annál is visszásabb, mert a liberalizmus is vérben született (francia forradalom, jakobinus diktatúra). Nincs olyan eszme a világtörténelemben, amelynek nevében ne követtek volna el háborús és emberiesség elleni bűncselekményeket. Ha azt, hogy egy eszmerendszer megvalósulása megengedhető-e, és a benne foglalt gondolatoknak mennyi az igazságtartalma, elsődlegesen az egykori követői által elkövetett bűncselekmények alapján döntenénk el, akkor könnyen előfordulhatna, hogy a liberális demokráciát is „tiltó listára” kellene helyezni, mert történelmi tény, hogy az elmúlt bő 220 évben a „szabadság, egyenlőség, testvériség” nevében annyi vért ontottak (a teljesség igénye nélkül: vendée-i vérengzés, jakobinus terror, az észak-amerikai indiánok kiirtása, a rabszolgaság megtűrése, gyarmatosítás, algériai népírás, atombomba), hogy azt egyedül a bolsevizmus 100 millió áldozata képes felülmúlni.

A morális megsemmisítési kísérlet (mivel fizikai megsemmisítésre jelenleg nincs lehetőség, de jön majd az is), amelyet a liberális elit részéről folyamatosan tapasztalhatunk, a tan, a liberalizmus önigazolásának szerves része,  és elsősorban nem a mi kétségeinknek szól, hanem a sajátjait igyekszik elnyomni. A saját igazában teljesen biztos, meggyőződéses liberális (vagy nyilas, keresztény, esetleg bármi más) sohasem erőszakos és nem akarja véleményét másokra erővel rákényszeríteni. Megengedheti magának, hogy toleráns legyen, mert a más vélemények nem veszélyeztetik szilárd világképét. De ahol felüti fejét a kétség, a saját csoport igazságában való kétkedés, ott „az egyénnek az intézménnyel való azonosulása csökken, az intézmény vezető szerephordozóinak joggal kell félniük attól, hogy egyesekben felmerül a kérdés: hátha mégsem olyan rossz minden, amit a másik csoport csinál.” (Tomka Ferenc, 1991) Éppen ezért az ellenvéleménnyel nem vitatkozni, „dialógust folytatni” kell (még kiderülne, hogy a másiknak van igaza), hanem dehumanizálni és kriminalizálni, aki azt vallja: először morálisan, majd fizikálisan is meg kell semmisíteni. Ez pedig már nem az észérvek, hanem az érzelmek, indulatok világa, amikor az elit (az adott eszme haszonélvezői) által felheccelt tömeg saját kétségeit küldi a máglyára az „eretnekek” képében... Helyesen jegyzi meg Márai: „senki sem veszélyesebb egy bukott eszme haszonélvezőjénél. Ő ugyanis már nem az eszmét védi, hanem a koncot.”

De az inkvizícióval való hatásvadász dobálózás sajnos nem csak a liberálisokra jellemző: nemrégiben Tarnóczy Szabolccsal, a kuruc.info kiváló publicistájával volt egy pengeváltásunk ez ügyben (Tarnóczy cikke: http://kitartas.net/2014/03/11/tarnoczy-szabolcs-kereszteny-hit-tradicio... és a válasz: http://kitartas.net/2014/03/23/katolicizmus-hungarizmus-es-a-tradicio). Ahogy a HolokausztTM a liberális véleményformálóknál a Jolly-Joker (mindent üt s minden kritikát elnémít), úgy az újpogányoknál a középkor, az inkvizíció és az „Egyház bűnei” pályázhatnak erre a szerepre  megint csak meghitt összhangban a politikai korrektség zászlóvivőivel. A cél természetesen ugyanaz: az ellenfél dehumanizálása, mondanivalójának – bármi legyen is az – fentiek szerinti törvényen kívül helyezése. Sajnos kevesen hajlandók tudomásul venni azt a szomorú, de vitathatatlan tényt, hogy a radikális nemzeti oldalon is már-már szinte kötelező „zsidókeresztényezés”, illetve a középkor „sötétre festése” – ha nem is tudatosan – a kulturális marxizmus és a New Age közös céljával (az európai keresztény kultúra felszámolása) azonosul, elősegítve ezzel a „nemzeti radikalizmus” szalonképesebbé válását, belesimulását abba a rendszerbe, amely ellen állítólag küzd.

Küzdeni persze lehet ez ellen és kell is, de hatalmas anyagi túlerő áll velünk szemben, rendszer és ellenzéke ebben a kérdésben „összezár”, és nekünk nincs más fegyverünk, mint az igazság kimondása. De ők éppen ettől félnek a legjobban (ne feledjük, „főnökük” nem más, mint „minden hazugság atyja”), s az észérvekre, tényekre csak börtönnel és erőszakkal tudnak reagálni, ami a gondolkodó ember (kihalóban lévő faj) számára egyértelművé teszi álláspontjuk megalapozatlanságát (ha volnának érveik, ha igazuk volna, ezt nem kellene erőszakkal, börtönnel fenyegetve lenyomni a társadalom torkán).

- A maga korában Szálasi Ferenc, a mai korban Ön és más hungarista gondolkodók is kifejtették az álláspontjukat az újpogánysággal kapcsolatban. Mi az oka, hogy a nemzeti radikalizmussal párhuzamosan egy relatíve gyorsan terjedő szubkultúrává vált? S hogyan lehet, lehetne hatékonyan felvenni ellene a küzdelmet? Ezt mennyire tartja fontos kérdésnek?

Már a két világháború közt is terjedőben volt hazánkban az ezotéria, az új pogányság és a spiritizmus, mindaz, amit a kulturális forradalom és a New Age szubkultúra/valláspótlék szabadított nagyobb tömegben az elpusztítandó keresztény civilizációra. De ekkoriban még a társadalom keresztény gyökerei túl mélyek és túl erősek voltak (éppen ezért volt szükség a kulturális marxizmus létrehozására), ezek az eszmék nem tudtak teret nyerni. A 45 évnyi kommunizmus azonban megtette a hatását, tarvágást hagyott maga után a nemzet erkölcsi életében, mintegy előkészítve a talajt a kilencvenes években hozzánk is elérkező New Age vallásosságnak (én az újpogányságot is ide sorolom). A New Age mára szubkultúrából uralkodó kultúrává vált (újság nem jelenhet meg napjainkban horoszkóp rovat nélkül), mely rányomja bélyegét a belőle kisarjadó és így hozzá igazodó szubkultúrákra is. Ez az „igazodás” teremti meg ugyanis a fogyasztóban a „megengedettség” már említett érzetét, a nyáj jóleső melegét, a tudatot, hogy amit csinál az „nem tilos”. „Lázad” ugyan, de mégsem.

Az újpogányság gyors sikeréhez (a fent említett 45 éves erkölcsi tarvágás és a New Age dominánssá válása mellett) annak szubkulturális (valós tartalom nélküli divat) jellege is nagyban hozzájárult. Nevezhetjük egyfajta vallás- és identitáspótléknak is, amely különösebb követelmények támasztása nélkül biztosítja a modern kor elmagányosodott emberének a valahová tartozás, a közösség érzését, miközben igazodik az igényeihez, mentalitásához. Ennek egyfajta kiteljesedése, betetőzése a metafizikai tradíció megjelenése a jobboldalon, amely igyekszik önmagában egyesíteni a különféle újpogány és keleti irányzatokat s egyfajta „jobboldali frankfurti iskolaként” befolyása alá vonni a jobboldal szellemi elitjét.

De bármennyire is tetszetős, szívmelengető tanokat is hírdetnek, nem szabad elfelejtenünk: a magyar identitásnak immár egy évezrede részévé vált a kereszténység, kultúránk, jogrendszerűnk (nem az Orbán-félére gondolok természetesen), hagyományaink érthetetlenné válnak nélküle; ha tetszik, ha nem, Mária országa vagyunk. Ebből kifolyólag minden olyan erőnek, amely a magyar identitás, a magyar kultúra védelméért, az alkotmányosság helyreállításáért száll síkra, elemi kötelessége fellépni az ilyen kártékony, a kulturális marxizmussal egy tőről fakadó tévtanok ellen. Viszont a „tetszik”-kel (igaz, mert tetszik) a „kell” („tégy így és élni fogsz”), az érzelemmel az értelem nehezen tud versenyezni.

- Vannak olyan korifeusok, akik szerint a magyarságnak „ki kell szakadnia” a nyugati kultúrkörből, és újra fel kell fedeznie keleti gyökereit, ez már „magas szinten”, a Jobbik török-azeri barát „keleti nyitás” politikájában is megnyilvánul. Ez lenne a magyarság számára a követendő út?

Ez ismét egy jól tetten érhető párhuzam a rendszer és „ellenzéke” között: a radikalizmus „kiszakadni” akar a keresztény kultúrkörből, míg a kulturális marxizmus szőröstül-bőröstül elpusztítaná azt. Ugyan az a gondolattartalom más csomagolásban.

Keleti gyökereink (hogy honnan jöttünk) éppen úgy hozzánk tartoznak, mint az elmúlt ezredév, ezek egymásra épülése, egymásra rétegződése alkotja azt, ami vagyunk. Ha nem tudjuk, honnan jöttünk, az is kérdésessé válik, hová tartunk. Így ahogy a magyar alkotmányosság fejlődése is épített a keleti örökségre (a magyar nemzeteszme a lovaskultúrák öröksége, csak hogy egy nyilvánvaló példát említsek), a keresztény inkultúráció (a keresztény eszme beletestesülése egy adott kultúrába) is magába olvasztotta, megszentelte ősi hitünk vele nem ellentétes tartalmait, szokásait máig megőrizve őket, úgy nekünk sem szabad múltunkban „válogatni”, a nekünk tetszőt megtartani, a nem tetszőt letagadni. Aki ma a kereszténységet – ostoba divathóbortból, megfelelési kényszerből vagy tudatlanságból – ki akarja tépni a magyar múltból, s helyébe maga gyártotta vagy innen-onnan átvett szinkretista tévtanok tarka egyvelegét helyezni, a magyar identitást rombolja, miközben a nemzet erkölcsi gerincét, immunrendszerét is támadja, védtelenné téve a nemzetet a globalizmus, az új kor egységesítő törekvéseivel szemben.

A Jobbik keleti nyitása viszont – ha tetten is érhető benne a köreikben igen népszerű „minden út ugyanarra a hegyre visz fel”-elv – mégsem erről szól első sorban. Ne feledjük, hogy demokrata pártról beszélünk, ahol az érdekek mindig megelőzik az értékeket (lásd. Safarov kiadatásával kapcsolatosan hangoztatott jobbikos álláspont). Másképp kifejezve: a nyalás irányvektora következtetni enged a nyalás céljából kiinduló, ellenkező irányú pénzmozgás vektor létezésére...

- Ön szerint a katolikus Egyház vissza tud még fordulni az önelpusztítás útjáról? Mennyire tehetők felelőssé a keresztény, köztük a katolikus Egyháznak az újpogányság, a „magyar New Age” térnyeréséért?

Ahogy a XIV. század jelentős része az egyháztörténelembe „avignoni fogság” néven vonult be, amikor a francia király saját politikai céljaira akarta felhasználni a pápa tekintélyét, úgy napjainkat nyugodtan nevezhetjük egyházi szempontból „frankfurti fogságnak”, amikor az Egyház a kulturális marxizmus és a politikai korrektség hálójában vergődik, s nagyobb figyelmet fordít arra, hogy ezeknek megfeleljen, mint arra, hogy önmaga maradjon és a rábízott isteni üzenetet hitelesen átadja az emberiségnek. A II. vatikáni zsinat talán túl szélesre tárta azokat a bizonyos ablakokat, amelyeken keresztül a friss levegőn kívül olyasmit is befújt a szél, amit nem kellett volna... Nyilván VI. Pál pápa sem a dohányzó papokra célzott, amikor azt mondta: az ördög füstje behatolt az Egyházba. De protestáns testvéreink sincsenek rózsásabb helyzetben.

Sajnos ebből kifolyólag a történelmi egyházak manapság kevés figyelmet szentelnek a Fidesztől jobbra található emberek lelkének (ugyan ők termelik meg az állami támogatás forrását, de nem ők ítélik oda...). Ezen a területen gyakorlatilag a PHM képviseli a kereszténységet, s ehhez nem sok eszmei támogatást kapunk (na, jó, 2009-ben azért kiadtak egy püspökkari körlevelet az „ősmagyar szinkretizmusról”..., de azóta mély csönd van), történelmi egyházaink ezeket az embereket gyakorlatilag sorsukra hagyták. Míg a Jó Pásztor életét adta juhaiért, addig ők válogatnak e juhok közt, s a számukra kényelmetlen (fekete) bárányokról egyszerűen nem vesznek tudomást. Ez a Szálasi által leírt „politizáló egyház”: a klérus saját híveitől elhatárolódó, az ellenség kegyeit kereső, megfelelési kényszertől szenvedő része, amelyről néha nehéz eldönteni, hogy melyik csapatban is focizik (lásd: egykori békepapok).

Mindez hatalmas lelki károkat okoz, különösen egy olyan korban, amelyben a szemünk láttára kezdenek valósággá válni a Szentírás jövendölései. Ez a korszak hitvallókat és vértanúkat követelne, nem megalkuvó, az ördöggel is „párbeszédet folytató” bölcseket. A helyzet nem rózsás, viszont – pestiesen szólva – innen szép nyerni. Az Egyháznak soha vissza nem vont ígérete van az Üdvözítőtől, hogy vele marad egészen a világ végezetéig, illetve, hogy a pokol kapui sem vesznek erőt rajta. De Jézusnak most nem csak a pokol kapuitól, hanem néha saját vezetőitől, a gyakran dogmákat is kétségbe vonó liberális, modernista teológusoktól is meg kell védenie egyházát, amit minden bizonnyal meg is fog tenni, mert ahol elhatalmasodik a bűn, túlárad a kegyelem (Róm 5,20).

Az egyházi vezetők politikai megnyilvánulásait mi a fentiek figyelembevételével értelmezzük, és ezek szerint is kezeljük, szem előtt tartva Jézus Urunk örökérvényű figyelmeztetését: ők Mózes tanítói székében ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert bár tanítják, de tetté nem váltják. Elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta (Mt 23,2). 

- A 2013-as Becsület Napja tizennégy szervezet összefogásával lett megtartva. Van-e, illetve lesz-e folytatása ennek az összefogásnak?

A Becsület Napján olyan szervezetek is egymás mellé sorakoztak, akik egyébként szóba sem állnak egymással, csupán a hősök emléke előtti tisztelgés okán tették félre ellentéteiket. Ez egy olyan nemes kezdeményezés, amelyet mindenképpen támogatni és folytatni kell. Az erőltetett összeborulásokban és ilyen-olyan ernyőszervezetekben nem hiszek, viszont beszélő viszonyban kell maradnunk mindenkivel a nemzeti oldalon akkor is, ha egyébként sok mindenben nem értünk egyet, mert vannak dolgok, amelyekben igenis együtt kell mozdulnunk minden különbség és vita ellenére. A Becsület Napja pedig éppen ilyen dolog.

- Önök többek között a szokásos október 23-i megemlékezéseiken párhuzamot vonnak ’44 és ’56 eseményei között, a rendszerváltozás után megtörtént 1956 október 23-a hivatalos ünneppé nyilvánítása, az értelmezési és kisajátítási folyamatok, míg 1944. október 15-e „tiltott kategória” maradt. Lát-e esélyt arra, hogy ’44 októberének eseményei is átmennek valaha egy hasonló „rehabilitálási” folyamaton?

A magyar történelemben akad még néhány ilyen párhuzam. Mint 1849. október 6. és 1946. március 12. (mindkét esetben az országot legázoló idegen hatalom fejezte le a magyar elitet). Ahogy '56 rehabilitálása szimbolikusan a kommunizmus, úgy ’44 átértelmezése a liberális demokrácia végét jelentené, így erre, azt hiszem, még egy picit várni kell...

- Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy a nemzeti oldal ideológiája a metafizikai tradíció lett. Ön szerint ez szinkretizmus? Nem gondolja, hogy ezen az eszmerendszeren – vagy létszemléleten – belül vannak értékes, „hasznosítható” eszmék, gondolatok, például a hanyatlás, a jobboldaliság ideái vagy a megfelelő antimodernista alapállás vonatkozásában?

Mindenhol lehetnek igaz és hasznos gondolatok, ötletek, ez alól természetesen a metafizikai tradíció sem kivétel. Szent Pál is arra int: Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg! Mindenfajta rossztól óvakodjatok! (1Tesz 5,21) Mi éppen ezt tesszük, amikor a tradicionalista szerzők munkáit tanulmányozzuk, elemezzük. Így pl. dr. Baranyi Tibor Imre azon René Guénon nyomán megfogalmazott kritikáját – miszerint „a katolikus egyháznak semmi mást nem kellene tennie, mint saját tanítását kellene valóban megértenie, legalább olyan szinten, amelyre a középkor összességében jó példát nyújt.” – aggály nélkül kénytelenek vagyunk elfogadni azon egyszerű okból, hogy igaz. Viszont az, hogy esetleg vannak jó ötleteik, meglátásaik, némely kritikájuk esetleg helytálló (a modern társadalomról vagy az elvilágiasodott, önmagával szembeforduló Egyházról kifejtett gondolatok), végkövetkeztetéseiket, eszmerendszerüket még nem teszi igazzá.

Amelyik hitet sohasem kérdőjelezik meg, nem kell a kritikák kereszttüzében napról napra újra és újra megfogalmaznia és megvédenie magát, az előbb-utóbb ellaposodik, megszokássá válik, majd elhal. Így a tradicionalisták szinkretizmusa, elitista New Age-kurzusa, autoteizmusa (szolipszizmus) nap mint nap arra késztet minket, hogy hitünkben, világnézetünkben elmélyedjünk, hogy mindenkor készek legyünk arra, hogy válaszolni tudjunk mindenkinek, aki a bennünk lévő reménység okát kérdezi (1Pét 3,15).

- Önök végig tudatosan távol maradtak az úgynevezett „kukaborogatós” demonstrációktól, a 2002-ben és 2006-ban fellángolt nemzeti ellenállás mára elhamvadni látszik, egyre erőtlenebb tüntetések, csökkenő vagy stagnáló létszámú szervezetek, a közelmúltban szűnt meg a nemzeti ellenállás lapja, a Magyar Jelen, egyre kevesebb látogató a Magyar Szigeten… stb. Ez törvényszerűen alakult így? Illetve milyennek látja az úgynevezett nemzeti ellenállás jövőjét?

2006-ban egy közös gondolat állította egymás mellé az embereket: hogy mit nem akarnak (Gyurcsány). Arról azonban még a vezetőiknek sem volt halovány fogalma, hogy mi az, amit helyette szeretnének. A kilátástalanság, a céltalanság szinte törvényszerűen vezetett erőszakhoz. A tömeg tehetetlen dühét azon vezette le, ami éppen az útjába került: a kukákon.

Viszont nem volt egy közös ideológia, eszmei alap, amely mögé a nemzet nyugodt lelkiismerettel felsorakozhatott volna, így maradt a szép lassan vurstlivá szelídült Kossuth téri ingyen cirkusz, ahol boldog-boldogtalan belekiabálhatta a mikrofonba a marhaságait. A hatalom tulajdonképpen szívességet tett a „Kossuth tériek” vezetőnek, amikor szétkergette a maradék társaságot, amellyel ők már nem igazán tudtak mit kezdeni. „Befejezettnek nyilvánítani” a rendezvényt és hazaküldeni az embereket ciki lett volna, ott maradni már nem volt miért, így az, hogy a „forradalom” oszlatással ért véget (a rendőrök tették meg, amit a szervezőknek kellett volna hetekkel korábban), megmentette a őket a lebőgéstől, sőt, saját közegükben mártírrá avatta őket, aminek ugye megvannak a kézzel fogható előnyei is.

A történtekből kiindulva, erkölcsi és szellemi alapok, ideológia, program nélkül, pusztán az indulatokra, érzelmekre hagyatkozva nem látom túl rózsásnak az ún. nemzeti ellenállás jövőjét. A „nem tetszik” (a negatív érzelmek kitörése) nem képes építeni, jövőt adni, csak rombolni, így bármely jövőbéli „forradalom” (azonos szereplőkkel, azonos célokért) okvetlenül fog ugyanoda vezetni, mint 2006 ősze.

- Vannak olyan gondolkodók, akik szerint a nyugati civilizáció hanyatlása, pusztulása szükségszerű folyamat, amelyen már sok kultúra, civilizáció végigment, mert ez a kultúrák „élettörvénye”, míg vannak olyanok, mint például Ulick Varange, akik szerint a hanyatlásnak nem szükségszerű betetőzése a pusztulás, lehetséges az újjászületés. Önhöz melyik nézet áll közelebb?

Igaz, hogy a történelem nagy civilizációi mind átestek a születés – felemelkedés – virágzás – hanyatlás – bukás cikluson, hogy más civilizációknak adják át a helyüket (amelyekre ugyanez a sors várt), de az európai keresztény civilizáció esetén ezt a ciklust az utóbbi évszázadokban (és különösen az elmúlt 50 évben) kívülről felgyorsították. A „nyugat alkonya” tehát mesterséges folyamat, amely a reformációval kezdődött (Európa szellemi egysége megbomlott), a francia forradalommal folytatódott, majd a két világháborút követően a kulturális marxizmus térhódításával teljesedett be.

A kulturális marxizmus – mint egyfajta szellemi AIDS – Európa immunrendszerét támadta meg, történelmét, identitását, szellemi nagyságát szégyellő, önpusztító fajjá korcsosítva a fehér embert, miközben a fogyasztói szemlélet a civilizáció bölcsőjét a vásárlás, a marcusei „egydimenziós lét” reklámok uralta börtönévé tette. Európa a XX. század végére megtagadta önmagát és – a halál kultúráját magáévá téve – önként dugta nyakát a guillotine alá. Az eltiport nemzet újjászületik, de öngyilkos nemzetnek nincs feltámadás (Kossuth). Az újjászületés feltétele tehát az élni akarás, ez pedig most hiánycikk Európában. A mi feladatunk nem kevesebb, mint, hogy segítsünk visszatalálni nemzetünknek (és Európának) az élet kultúrájához.

- A közelmúltban Franciaországban több tüntetésen tiltakoztak a homoszexuális „házasság” és az örökbefogadás ellen, ezeken több százezren (az egyiken egyes adatok szerint megközelítőleg másfél millióan) vettek részt. Az Arany Hajnal bejutott a görög parlamentbe. A FEMEN agresszív feminista akcióra válaszul megalakult a keresztény nők „ellenmozgalma”. Ezek és a hasonló jelenségek, események minek tekinthetők? Az európai önvédelmi reakciók újjáéledésének, megerősödésének első jelei, vagy a pusztulás előtti utolsó „életösztön” megnyilvánulások?

Az eddig elhangzottak alapján szeretném hinni, hogy az előbbi.

- Milyennek látja a PHM, a magyarság és az egész nyugati civilizáció közelebbi és távolabbi jövőjét?

Erről szól az Iránytű „Idők jelei” című második kötete. Röviden összefoglalva: az ökológiai, gazdasági és politikai válság (amely nem meglepő módon az erkölcsi hanyatlás, a liberalizmusban sarkalatos erényekké emelt hét főbűn következménye, illetve erre épülő, mesterségesen gerjesztett folyamat), háborúk, faji konfliktusok (bevándorlók, cigányok) hatására előbb-utóbb az emberek erős kezű, karizmatikus vezető, stabil, nemzetek feletti központi hatalom után kezdenek majd vágyakozni. Ma is hallhatók már – nálunk is – olyan hangok, amelyek „Európai Egyesült Államokat” sürgetnek, a nemzetállamok túlhaladottságát, cselekvőképtelenségét hangsúlyozzák, illetve arra hívják fel a közvélemény figyelmét, hogy a kialakult helyzettel csak egy egységes Európa képes megbirkózni. Ahogy az Unió közvetlen szomszédságában egyre szaporodnak a háborús konfliktusok (megjegyzem: nem véletlenül), ezek a hangok úgy erősödnek, míg az emberek azt veszik észre, hogy a válságtól, a terrorizmustól, a bevándorlástól, a háborúktól való félelmükben maguk is ezt kezdik követelni. És boldogan áldozzák majd fel szabadságuk mind nagyobb részét a „biztonság” oltárán és nyugszanak bele, hogy a „Nagy Testvér” életük mind nagyobb szelete fölött gyakorol totális ellenőrzést, ahogy azt Amerikában már ma is megfigyelhetjük („terrorellenes törvények” stb.).

Nem véletlen az sem, hogy nyugaton a bevándorlóknak (ahogy nálunk a cigányoknak) szinte mindent szabad, a hatóságok is őket védik az őslakosság rovására. Ez – az európai identitás és kultúra lerombolása mellett – az emberek érzelmi megdolgozását is szolgálja, hogy könnyebben el tudjanak fogadni egy totális diktatúrát (ami majd „megvédi őket” a bevándorlóktól, cigányoktól és a liberalizmus többi „szent tehenétől”). De ez tendencia napjainkban – ha óvatosan, alig észrevehetően is – megfordulni látszik. A multikulti látványosan haldoklik és a – mindig is eszközként kezelt – szent tehenek egyes csoportjai (bevándorlok, cigányok) kezdik elveszíteni korábbi sérthetetlenségüket, baloldalról, sőt néha még zsidó szervezetek részéről is egyre keményebb kritikát kénytelenek elviselni. Mindez nem véletlenül, mintegy az események után kullogva, azokra reagálva történik (bár a közvélemény szeretné azt hinni, hogy igen), hanem tudatosan irányított folyamat, ahogy a válságok, háborúk is. Mindez határozottan egy irányba mutat, amit több jel is alátámasztani látszik:

- Izrael a legutóbbi gázai népirtást a világ közvéleménye felé úgy próbálta meg igazolni, hogy ő a Nyugat utolsó védőbástyája az „iszlám terrorizmus” ellen (összemosva a palesztin szabadságharcosokat az Iszlám Állammal);

- a gázai konfliktus nyomán Európa szerte felerősödő (s főleg muszlimoktól származó) izraelellenes hangok nyomán éppen a zsidók kezdik pedzegetni a korábbi liberális bevándorláspolitika felülvizsgálatát (pl. https://kuruc.info/r/4/132334/) – s ebben partnerre találnak az filoszemita nyugat-európai (szalon) szélsőjobban;

- a zsidó sajtó – a fentieket erősítendő – egyre nyíltabban számol be – korábban tabunak számító – bevándorlók által elkövetett erőszakos és szexuális bűncselekményekről (pl. http://hvg.hu/vilag/20140826_1400_gyereket_erhetett_szexualis_eroszak);

- itthon a cigánykérdés egyre kevésbé számít tabunak, a Jobbik után már a baloldal is kampánytémává tette (pl. Miskolcon);

- a nyugat a „terrorellenes háború" és az „arab tavasz” égisze alatt olyan csoportokat támogatott (politikailag, de fegyverrel is), amelyek destabilizálták Észak-Afrikát és a Közel-keletet (Líbia, Tunézia, Egyiptom, Szíria, Iraki Iszlám Állam), s némelyik mára nagyobb fenyegetést jelent (akár Európára is), mint az a diktátor, akit megdöntettek vele;

- Oroszországot sem véletlen hergelik (még egy esetleges háborút is kockáztatva): a hidegháború végeztével okafogyottá váló, ellenségét vesztett NATO és a szintén halódó EU megerősítéséhez szükség van egy mumusra a szomszédban, aki „állandó fenyegetést jelent a világbékére”.

A liberális demokrácia (ahogy ma ismerjük) tehát a fentieket figyelembe véve nem ágyban, párnák közt fog kimúlni. Az állam szétesik (néhol már most is úgy érzik az emberek, hogy szétesett és magukra hagyta őket, lásd pl. 2009-ben megjelent Szabó Máté-interjú: http://fn.hir24.hu/itthon/2009/04/01/szabo_mate_figyelmeztetni_kell), az állami erőszakmonopólium - amely néhol napjainkban is jelképes csupán - megszűnik, az erősebb kutya elve érvényesül, (nyugaton napjainkban sem példátlan) faji zavargások fognak kitörni. Ennek hatására – mintegy közkívánatra, a népóhajnak engedve – egy karizmatikus vezető irányításával olyan orwelli rendszer fog kiemelkedni a káoszból, amely a demokrácia, a szabadság és a jólét (stb.) védelmében totális ellenőrzést fog gyakorolni az emberek élete, gondolatai fölött, tetszetős látszatmegoldásokat kínálva az emberiség minden problémájára.

Mivel az antiglobalista erők eszmeileg erősen heterogének (a szélsőbaltól a szélsőjobbig széles a skála), nem lesznek képesek összehangolt ellenállást kifejteni a felálló európai, majd világállammal szemben, amelyet ráadásul a közvélemény jelentős része – a fentiek miatt – támogatni fog, így a jelen állás szerint megszületését nem lehet megakadályozni. Arra látok csak esélyt, hogy kisebb-nagyobb területek, közösségek, amennyiben stratégiailag nem fontos helyen fekszenek, függetlenek tudnak maradni tőle. Ezek a szigetek lehetnek az ellenállás gócai, a szabad gondolat utolsó mentsvárai (a „szentek tábora" – ahogy Szent János apostol fogalmaz), ahonnan egy változás idővel – ha a világpolitikai helyzet kedvezően alakul, a látszatmegoldások nem működnek, illetve a világállam elitjét képező zsidók (egyfajta láncreakciót elindítva) megtértek Krisztushoz és fellázadtak a hamis messiás ellen – kiindulhat.

Az utolsó csatára megjövendölt isteni beavatkozáshoz viszont mi is kellünk, nekünk is meg kell tennünk a magunkét, Isten nem fogja helyettünk elvégezni. Nem szabad szem elől téveszteni, hogy a világ a példánktól lesz jobb, nem a véleményünktől. A harc már most sem a „hatalomért”, hanem a lelkekért folyik, hitünkért, identitásunkért, évezredes keresztény kultúránkért. Szeretném hinni, hogy Magyarország – legalábbis egy része – képes lesz ellenállni az agymosásnak, őszintén megtér és ilyen szigetté válhat, s ha ehhez mozgalmunk csak a legcsekélyebb mértékben is hozzá tud járulni, már nem éltünk hiába. Így teljesedhet be Pio atya hazánkról szóló jövendölése is: „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!”

Amen (úgy legyen)!

Guelf

(redivivus14.org)

Hozzászólások