A Hungarista légió Horvátországban

Hibaüzenet

  • Notice: Undefined index: taxonomy_term similarterms_taxonomy_node_get_terms() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 518 sor).
  • Notice: Undefined offset: 0 similarterms_list() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 221 sor).
  • Notice: Undefined offset: 1 similarterms_list() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 222 sor).

Az ÚT ÉS CÉL számára írta vitéz Luburich Vjekoszláv („Drinjanin") tábornok, a Horvát Nemzeti Ellenállás főparancsnoka

Tetőtől-talpig katona vitéz Luburich tábornok, akit itt a saját írásán keresztül mutatunk be a hungarista testvéreknek és a magyar nyilvánosságnak. Kemény, határozott, egyenes, mély érzésű horvát hazafi s amellett őszinte barátja a magyarságnak. Második hazájának vallja Magyarországot, ahol fiatalsága legszebb éveit töltötte, beszél magyarul s nem csinál titkot abból, hogy felfogása a hungarizmus eszmerendszerével majd minden ponton egyezik. Személyében a horvát népet kívánjuk megbecsülni, amely a mienkkel nyolc évszázadon keresztül élt együtt; vele vállvetve vitézül küzdött mindenkor a közös ellenség ellen, legutoljára a második világháborúban. De szóljon erről vitéz Luburich tábornok írása:


A balkáni szerb partizánok ellen közel négy éven át folytatott, győzelemről győzelemre vitt háború, 1945 május elejére mégis fájdalmas választás elé állított bennünket. A főharctereken a háború ellenünkre dőlt el és nekünk csak az a választásunk maradt, hogy az angoloknak, az oroszoknak vagy Tito partizánjainak adjuk-e meg magunkat, vagy fegyverrel a kézben utat törjünk Horvátország erdős hegyei felé, hogy hazai földön vívjuk tovább a kétségbeesett harcot mindhalálig.

Én ezidőben a horvát nemzeti hadsereg legfiatalabb tábornoka s a második hadtest parancsnoka voltam. Az utolsók közt hagytam el 1945 május 6.-án fővárosunkat, Zágrábot, „Usztasa" önkénteseimmel halogató harcokban fedezve az Ausztria déli csücskét elért angol csapatok felé nyugati irányba húzódó félmilliós hadseregünk visszavonulását. Hadseregünk azt a parancsot kapta a kormánytól, hogy az angolok előtt tegye le a fegyvert; számítottunk természetesen arra, hogy az angolok által is elismert nemzetközi egyezmények szerint a hadifoglyokat kétségtelenül megillető jogokat fogjuk élvezni.

Ámde amikor meg kellett volna válnom kedves fegyvereimtől, eszembe jutott egy ismert mondás: „Jaj a legyőzőiteknek!" Nem, én nem adom meg magam senkinek! Hiszen hazám a kommunizmus és a fanatikus nagyszerb elnyomatás kettős jármában senyved, amelyet hivatalos nevén így hívnak: Jugoszlávia. Ebben az 1918-ban létrejött, heterogén államalakulatban a szerb erőszak rabláncon tartja horvát népemet s az oda bekényszerített magyarokat és macedónokat is. Nem, én nem engedem át Horvátországot ezeknek a banditáknak! Apám is katona volt, a harmadik bosnyák ezred tisztjeként harcolta végig az első világháborút magyar barátaink oldalán, mint sebesültet Győrött ápolták s amikor 1918-ban letette a fegyvert, a szerbek meggyilkolták őt. Nem, én senkinek sem adom meg magam! Szemem előtt felrémlik a búrok rettentő sorsa, akik megadták magukat, bízva a győző Ígéretében, s azután ezerszámra pusztultak el az angolok által feltalált koncentrációs táborok kerítése mögött. Meghalok, ha kell, de csak fegyverrel a kezemben!

Bleiburg mellett rakta le a fegyvert a horvát hadsereg, amely addig egyetlen csatát sem vesztett; győzelemről-győzelemre vitt zászlói látták a gyászmenetet, amely Horvátország függetlenségének végét s Európa fenyegetettségnék kezdetét jelezte. Az angolok mosolyogva kínálták a cigarettát, Ígértek tisztességes ellátást, emberi bánásmódot és szabad tartózkodást Olaszországban, ahová ők szállítottak volna él bennünket - aztán a fegyverletétel után 200.000 embert átadtak a szerbeknek, akik valamennyit megölték, sokat közölük az átadás helyétől alig két kilométerre.

„Testvérek" - szóltam a többiekhez - „senkit sem kényszerítek arra, hogy velem tartson; aki akarja, kövesse a példát és rakja le fegyverét. De aki nem akarja megadni magát, az jöjjön velem! Áttörjük a hátunk mögött, bezáruló szerb gyűrűt és tovább harcolunk Istenért és Horvátországért!"

Azok közt, akik készek voltak mindhalálig harcolni, elsőnek jelentkezett a Hungarista Légió. Kérdésemre válaszul meglobogtatták az árpádsávos zászlót és felharsant a sokszor hallott induló: „Ébredj, magyar, az ősi föld veszélyben..." Amikor áttörtük az ellenséges gyűrűt, az elsők közt, akik tigrisként vetették magukat Tito martalócaira, voltak a magyar hungaristák, hangos „rajta, rajta" csatakiáltással. Így kezdődött a Horvát Nemzeti Ellenállás csapatainak keretébe beilleszkedett kis Hungarista Légió guerilla-harcainak története.

De hol kezdődött magának a horvátországi Hungarista Légiónak a története, azé a Hungarista Légióé, amely fegyverrel írt dicsőséges lapokat a kommunizmus elleni harc krónikájába, 1941 és 1945 között a háborúban, majd 1945-47-ben a Horvát Nemzeti Ellenállás keretében a Papuk hegységben és Szlavónia erdős vidékén? Igazában már régebben elkezdődött, és pedig Magyarországon, ahol sokan a horvátok közül találtunk nemcsak menedéket és megértő bánásmódot, hanem második hazát is. Magyarország a második hazája lett mindazoknak a horvát testvéreknek, akik a szerb elnyomatás idején a szabadságot választották. Minden menekült, aki becsületesen akart dolgozni, megtalálta Magyarországon kenyerét, sőt hozzá egy jó darab szalonnát meg kalácsot is - és nyilt szívet, őszinte barátságot. Magyar földön élni és nem megszeretni, az egyenlő a lehetetlennel. Vagy magyarrá lesz ott az ember, úgy gondolkodik, mint egy magyar, együtt érez, örül, sít és szenved a magyarokkal, vagy nem egész ember az illető, hanem szerencsétlen degenerált. Én megszerettem Magyarországot és a magyar népet, megtanultam hinni a becsületszó erejében, mert megismertem a magyar hazát és a magyar testvéreket.

Természetes tehát, hogy amikor Horvátország kikiál¬totta függetlenségét és engem szólított a kötelesség, ezzel búcsúztam magyar barátaimtól: „A viszontlátásra!" S mihelyt lehetett, mentem Budapestre, ahol a szívemnek egy részét hagytam, sok barátot és testvért és egy nagy embert, nagy vezért: Szálasi Ferencet.

A független horvát állam megszervezésének lázas munkája folyt, amikor felkeresett engem a Szlavóniában élő hungarista testvérek küldöttsége, élén Kovács István testvér eszéki becsületes szűcsmesterrel. Ügy gondolkodnak, mint én, nyíltak, bátrak, férfiasak, egyszóval: hungaristák.

„Mit kívántok tőlem, Testvérek?" „Jogot arra, hogy magyar hungaristáknak érezhessük magunkat abban a Horvátországban, amelyben élünk, amelyet szeretünk s amelyért harcolni és meghalni is készek vagyunk. Jogot arra, hogy megmondhassuk, hogy ezt mint hungaristák tesszük, hűek Horvátországhoz és nagy Poglavnikjához és hűek az eszméhez, amelyet Szálasi Ferenc hirdet. Hungaristák vagyunk és meg is akarjuk ezt mutatni. Adjatok alkalmát rá!"

Ezt mondották. Nem volt könnyű Magyarországon sem hungaristának lenni akkor, hát még Horvátországban! De hisz, én magam is lehettem hungarista Szálasi elvei szerint s ugyanakkor horvát tábornok, aki erélyesen odavág Horvátország ellenségeinek; miért ne lehetne hát teljes joguk horvátországi magyaroknak ahhoz, hogy hungaristáknak vallják magukat, hűek maradva Horvátországhoz, ahol születtek ők maguk, apáik és dédapáik?

Erős kézfogás pecsételte meg egyezségünket - hisz hungaristák voltak ők is, én is.

Nem sokkal később egy hajthatatlan, harcos hungarista, Sütő Gyula képviselő, „Gyuszi testvér", aki Magyarországról Németországba volt kénytelen menekülni, jött át Horvátországba és vette kezébe az ottani hungarista szervezet ügyét, rövid idő alatt tettekre váltva a fentidézett szavakat.

Amikor kitört a háború Németország és Oroszország közt, az egész sötét Balkán megmozdult, élén Oroszország fanatikus balkáni szövetségeseivel, a szerbekkel. Guerilla-háborút kezdtek, szabotázsakciókkal és a mi európai felfogásunk számára elképzelhetetlenül kegyetlen és véres gyilkosságokkal. Válaszul az egész horvát nép egy emberként szállt síkra hitének, hazájának, családjának és békés életmódjának védelmére s vele együtt álltak ki a horvátországi magyarok is.

A vörösök néhány Belgrádból hozott „magyar" segítségével, akiknek ugyan magyar nevük volt, de apáiknak már nem, megalakították a Petőfi-brigádot. Ugyanolyan porhintés volt ez, mint a „horvát Radicsbrigád" felállítása, amelyet szerbekből és montenegróiakból verbuváltak és volt csendőrök parancsnoksága alá helyeztek; célja a szlavóniai magyarország beugratása volt.

Ezzel a beugratási kísérlettel szemben állítottuk fel 1943-ban a Hungarista Légiót, melynek parancsnoka a Magyarországról odaérkezett D. őrnagy lett. Hungarista csoportok már előbb is résztvettek a kommunisták elleni küzdelemben, becsülettel és hűséggel helytállva Horvátország védelmében. A „Hungarista Mozgalom Horvátországi Szárnya" Eszéken tartotta székhelyét s ideológiai és információs központokat tartott fenn Zágrábban és Zimonyban a kommunizmus elleni harc előkészítésére. Kisebb fegyveres csoportjaik csatlakoztak az Usztasa-miliciához, amely az egész ország területén védte a községeket partizánok garázdálkodása ellen. A fiatalok önként álltak be kezdetben a horvát sorkatonaságba, később pedig a pakráci I. sz. hegyi dandár keretében felállított Hungarista Légióba.

A légió bőven kivette részét a harcból, különösen az 1943 őszén a Papuk-hegységben indított nagy tisztogató hadművelet alatt. Sok halottja és sebesültje volt és igen sokan kaptak vitézségükért kitüntetést. Hűen és bátran harcoltak Horvátországért, abban a meggyőződésben, hogy így kell átvinni a hungarista elveket a gyakorlatba. Voltak köztük Magyarországról odamenekült hungaristák is, „Gyuszi bácsi" barátai, akik Horvátországban találták meg azt a szabadságot, amelyet az akkori magyar kormány megtagadott tőlük.

Később, épp amikor már harcban megedződött és számban megerősödött volt a Légió, a magyar kormány komoly nehézségeket támasztott s a Hungarista Légió feloszlatását követelte. Nem volt más megoldás, mint beolvasztani azt egy a németek által felállított katonai egység keretébe; egyes csoportjai a horvát Usztasa- alakulatok keretébe kerültek, ahol bátran és hűen harcoltak mindvégig.

Amikor a háború vesztésre kezdett állni, a vegyes összetételű német egységek felbomlottak. A horvátok, akik közül sokan már négy éve teljesítettek frontszolgálatot, vakon hittek jövőjükben és abban, hogy joguk van a saját független államukban élni. Azok, akik valamely oknál fogva német egységekben harcoltak a kommunizmus ellen - hisz nekünk sem, fegyverünk, sem hadiszerünk nem volt elegendő - elkezdtek visszaszállingózni a horvát csapattestekhez, ugyanígy a magyarok is, akik ismét külön egységet alkottak, hungarista megkülönböztető jelzéssel. 1944. karácsonyára már ismét áll, és pedig Lepoglaván, egy „Hungarista Légió" felirású laktanya. A Légió most a második hadtest kötelékébe került; minden légiós altiszti kiképzést kapott és nagy feladatokra készült fel.

Mindnyájan hittünk Horvátország jövőjében, amelyet eddig az orosz hadsereg nem rohant meg, és reméltük, hogy a frontot tartani tudjuk addig, amíg a jenkik és a angolok ráeszmélnek, hogy az oroszokkal a háborút el nem kerülhetik. Sajnos, ekkor minden katonai erő szinte egyszerre mozdult meg ellenünk: az angol haditengerészet, az amerikai légierők, orosz harckocsik, bulgár tüzérség és a Belgrádnak orosz kézbe jutásával egy csapásra; felnyüzsdülő egész Szerbia. Magyarország akkor, 1945 tavaszának elején, már nehezen tartotta utolsó védő állásait a Dunán túl s rövidesen szétfoszlott az az utolsó remény is, hogy mi tudunk délről felszabadító támadást indítani a közös ellenség, az orosz bolsevista haderő ellen.

„Őrnagy testvérem, nyugatra megyünk, nyugatra, fegyverekért" - mondtam D. őrnagynak, amikor a visszavonulási parancsot kaptam.

Szomorúan nézett rám, de azért kiadta a parancsot a Hungarista Légiónak az indulásra Bleiburg felé. „Keletre megyünk őrnagy testvér, keletre, a hegyekbe, az erdőkbe, a városaink, falvaink, házaink közelébe, amelyeket már megszálltak a balkáni szerb hordák" - mondtam neki, amikor megszületett bennem az elhatározás Bleiburg mezején.

Most nem volt szomorú senki, mindnyájan daloltak, mintha esküvőre vagy győzelmi diadalmenetre mentek volna. A nyugatiak a halálra adták azokat, akik letették a fegyvert, és megaláztak bennünket; éljen hát a harc, s ha kell, a hősi halál! Rajta, rajta, csak előre...!

Így kezdődött egy hősies küzdelem, amelynek történetét vérrel írta sok derék magyarnak hungarista meggyőződése.

Út és Cél 1955. szeptember (a cikk megjelent az 1966. évi szeptemberi számban is)

Kitartás.net

Hozzászólások