Trianon és a magyar identitás

Hibaüzenet

  • Notice: Undefined index: taxonomy_term similarterms_taxonomy_node_get_terms() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 518 sor).
  • Notice: Undefined offset: 0 similarterms_list() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 221 sor).
  • Notice: Undefined offset: 1 similarterms_list() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 222 sor).

Olyan gyakran halljuk a – nemzeti oldalon szinte közhellyé váló – fordulatot, miszerint „magyar az, akinek fáj Trianon”, hogy mára szinte identitásunk sarokkövévé, kizárólagos meghatározójává vált és lassan olyasmi szerepet kezd betölteni, mint a zsidóknál a HolokausztTMvallás (tessék mondani, ha Fekete Pákónak holnap elkezd „fájni Trianon”, akkor ő is magyar lesz?!). A definíciót kifacsarva, mondhatnánk úgy is, hogy „zsidó az, akinek fáj a HolokausztTM, vagy Köves Slomó szavaival: „nagyon sok zsidó semmit sem tud saját hitéről, vallásáról, kultúrájáról, és így az egyetlen élmény vagy fogalom amihez a zsidóságát kötni tudja az a holokauszt”.

Lássuk be, sajnos sok magyarnál éppen ez a helyzet Trianonnal.

Identitásunkat a fájdalomra, a sértettségre és a bosszúvágyra építjük, s elfeledjük történelmi hivatásunkat, mindazt a mérhetetlen kincset, amit a magyar lélek az elmúlt ezredév alatt alkotott, amire joggal lehetnénk büszkék, s amelynek a minden bajunkért és szenvedésünkért okolt egykori társnépek is cselekvő részesei voltak. Bosszúért lihegve gyűlölködni, mindenért Trianont okolni sokkal kényelmesebb, mint megoldást keresni, áldozatot vállalni (pl. 2-3 gyermek) és dolgozni a „szebb jövőért”. Hiszen mi áldozatok vagyunk, nem tehetünk és így nem is kell tenni semmit sorsunk jobbra fordulása érdekében. Esetleg elköltözhetünk Londonba, hogy onnan utáljuk tovább a „buta tótokat” és a „bocskoros oláhokat”, naponta ötször kiírva a Facebookra, hogy „vesszen Trianon!” – miközben a valódi felelősök, akik önös hatalmi érdektől hajtva beletenyereltek Kelet-Közép-Európa térképébe, elégedetten élvezik „munkájuk” (vakolásuk) gyümölcsét.

Ahogy a zsidó elit minden kritika elöl a hatmillió mögé rejtőzik, s örök áldozatként állítja be magát, úgy mi is hajlamosak vagyunk passzívan elmerülni az önsajnálat kellemesen langyos mocsarában, a trianoni tragédiából egyfajta alternatív holokauszt-vallást fabrikálva. De – szemben a zsidó elittel – esetünkben ez nem egy briliáns hatalomgyakorlási taktika (a foglyul ejtett társadalom tagjai életben maradásuk és érvényesülésük érdekében együtt éreznek elnyomóikkal, majd „szeretni” kezdik őket – lásd: Stockholm-szindróma), hiszen nincs meg a szükséges erőnk és hatalmunk, amelyet az áldozati lét pátosza elfedhetne (ui. sajnálni csak azt lehet, akinek van elég hatalma arra, hogy sajnáltassa magát). Míg a HolokausztTM-vallás a leigázottak szervilizmusát képes a sokkal humánusabb és vállalhatóbb empátia dicsfényébe vonni (ki ne érezne együtt az áldozatokkal, főleg, ha a saját érdeke is úgy kívánja – „nem azért vagyok filoszemita, mert féltem az irhám, egzisztenciám, hanem mert együtt érzek a szenvedőkkel” – ahogy a Holokauszt-ipar szerzője csípősen megjegyzi: „Valójában az identitás politika és a holokauszt nem azért olyan népszerű az amerikai zsidók körében, mert ők is áldozatok, hanem azért, mert nem azok”.), addig a mi siránkozásunk nem más, mint a gyengeség és tehetetlenség látványos beismerése.

„A mai magyar politikai pártok valamennyien magukon hordják a magyarság háború utáni megaláztatásának, a Csonkaországnak önkéntes bélyegét. Programjuk legfeljebb a revízió áhítozásáig jut el. Nem foglalja azonban szervesen magában azt, hogy mit kíván tenni a tőlünk elszakított területekkel és azok népességével. Röviden: valamennyi program olyan siváran mai, amilyen sivár helyzetünk; mindegyik párt csupán aktuális lelkesedés és nem a jövendő útja.” – írta Szálasi Ferenc 1938-ban, de sorait akár napjainkban is papírra vethette volna. A helyzet ugyanis e téren azóta sem változott, sőt 2004. december 5-én gyakorlatilag az egész társadalom magára sütötte a „megaláztatás önkéntes bélyeget,” amikor a csonkahonban élő magyarság megtagadta elszakított testvéreit. Ez az esemény talán képes rávilágítani arra, hogy a gond már nem csupán az, hogy fizikailag hol húzódnak a határok. Hiába utazhatunk már útlevél nélkül a Felvidékre vagy Erdélybe, az individualizmus, az énközpontúság által szívünkbe szántott határok jobban elszakítják tőlünk testvéreinket, mint bármilyen szögesdrót vagy határzár. A szociális ellátásokra ácsingózó „23 millió románnal” halálra rémített tömegember vagy szaladt nemet mondani, vagy el sem ment a népszavazásra. Ugyan az a – nyomorúságos látszatkényelmet, pitiáner luxust féltő – önzés állt a háttérben, mint amelyik a gyermekáldást is tehernek tekinti (vö. „kocsi vagy kicsi”). Az „idejönnek a románok, és elveszik a nyugdíjam” és az „ilyen fizetésből nem futja gyerekre” kijelentések egyazon életellenes mentalitás megnyilvánulásai (és semmi közük az anyagi helyzetünkhöz, hiszen a nálunk kicsit jobban kereső németek is ezt mondják, náluk is pont olyan kevés gyermek születik, mint nálunk és Európa-szerte).

Ebből kifolyólag a Csonkahon népessége 2011 végére 10 millió alá csökkent, még úgy is, hogy az elszakított terültekről az elmúlt évtizedekben százezrek települtek az anyaországba, a más földrészekről jött bevándorlókat nem is említve. Az alig 10 millióból kb. 2 millió nyugdíjas, 1 millió cigány, kb. 2-400 ezer zsidó és más európán kívüli nép szülötte (nemzeti célokban érdektelen vagy ellenérdekelt), a maradék pedig siralmas lelki és szellemi állapotban van, hála az elmúlt 70 évnek. 40 év bolsevizmus, majd a „rendszerváltással” hozzánk is elérkező kulturális forradalom ugyanis Kelet-Európában is megtette a hatását, tönkretette az itt élő népek erkölcsi és szellemi immunrendszerét. Ebből kifolyólag ma a trianoni határok szívekbe rozsdásodott szögesdrótjai mögül haldokló, önmagukat pusztító népek néznek egymással farkasszemet. Miközben az elszakított területeken élő magyarság egyre fogy (asszimiláció, nyugatra vándorlás), társnépeink sincsenek jobb helyzetben (már több mint 3 millió román él Nyugat-Európában, s számuk napról napra növekszik). A Kárpát-medencében sehol sem haladja meg az egy nőre eső gyermekszám az 1,6-ot (a nem talajgyökeres cigányságot és az ortodox zsidóságot leszámítva), miközben csak a lakosság szinten tartásához 2,1-re volna szükség.

A két világháború között még egy testében ugyan megroppant, de szellemében aránylag épp, élni akaró nemzet nyújtotta ki karját elszakított testvéreink után. De ez még önmagában édeskevés lett volna az „országgyarapításhoz”, ha nem áll mögötte megfelelő diplomácia, ütőképes fegyveres erő és legfőképp: nagyhatalmi érdek. Nem létezik ugyanis olyan nemzetközi fórum, amely pusztán azért mert igazságtalanul bántak velünk, avagy történelmi (esetleg etnikai) alapon jogot formálhatunk a vitatott terültekre, nekünk adna igazat. Ellenben a két bécsi döntésben a korbeli Európa meghatározó hatalmai (Németország és Olaszország) érdekeltek voltak, mivel nem hiányzott nekik egy helyi háború Kelet-Európai szövetségeseik között (noha a köztük lévő feszültség éppen kapóra jött, ez sarkallta őket a németek kegyeiért való versengésre). Ma viszont sem a nemzetközi politika, sem a nemzet (különösen a fegyveres erők) állapota nem olyan, hogy hasonlóban reménykedhetnénk. Ne feledjük: a kardcsörtetéshez kard is kell... Ma mivel kényszeríthetnénk vissza társnépeinket – akaratuk ellenére – a közös hazába? 2 millió nyugdíjassal? 1 millió cigánnyal? Operetthadsereggel? Emósokkal, punkokkal esetleg hazafiasra részegedett futball-szurkolókkal?

Ma egy haldokló, az individualizmus által lelkileg megnyomorított, Istentől, múltjától, hagyományaitól elfordult, önpusztító faj rázza egyre bágyadtabban a trianoni ketrecet (diplomáciai és katonai háttér nélkül, de egy „jóindulatú nagyhatalom” feltűnésében erősen bízva), megfeledkezve arról, hogy a világ azóta nagyot változott. Ma már nem az a tét, hogy ki egyesíti a Kárpát-medence népeit, hogy leng-e újfent magyar zászló az Adria habjai fölött, hanem a puszta túlélés, melynek érdekében éppen azokkal kellene összefogni, akiket olyan kényelmes utálni. Sorsunk – mint történelmünk során annyiszor – ismét közös, s ha tetszik, ha nem összeköt bennünket.

Azon sem árt elgondolkodni, hogy az „erősebb kutya elve” nem hozhat tartós békét, egységet a Kárpát-medence egymásra utalt népeinek, csak bosszúra bosszút, bizalmatlanságot, állandósult viszályt és gyűlöletet. A XX. század vérzivataros történelme messzemenően igazolta azt az évszázados felismerést, hogy Közép-Európa egymásra utalt népei csak egymással összefogva képesek megőrizni függetlenségüket, identitásukat és gátat vetni a bármely irányból érkező imperialista törekvéseknek, vélt vagy valós történelmi sérelmeiktől elvakulva viszont könnyen válhatnak nagyhatalmi érdekek puszta eszközeivé. Hogy a nagyhatalmak mennyire nem önzetlenül és az adott nép(ek) érdekét szem előtt tartva avatkoznak be a térség rendezésébe, azt szemléletesen példázza korábbi szövetségeseikkel való bánásmódjuk (az un. „kisantant” államokat az 1943-as teheráni konferencián szemrebbenés nélkül ajándékozták Sztálinnak). Az sem elhanyagolható körülmény, hogy jelen pillanatban nem mi vagyunk az erősebb kutya. Holnap talán (ha egy „jóindulatú nagyhatalom”, mondjuk Putyin atyuska „önzetlenül” megsegít minket, mint egykor Hitler) mi lennénk felül, s kényszerítenénk rájuk akaratunkat, hogy „legyen úgy mint régen volt”. De ha külső erők – s nem az itt élő népek közös akarata – rajzolják Kelet-Közép-Európa térképét egyik vagy másik népnek kedvezve a többi rovására, az nem oldja meg a problémát, csupán a mindenkori vesztes bosszúvágyát és gyűlöletet tüzeli, újabb konfliktus csíráit elhintve.

A Kárpát-medence valódi békéje – a Pax Hungarica – nem a pillanatnyilag erősebb akaratának rákényszerítése az éppen gyengébbre (hiszen a szerepek gyorsan cserélődhetnek, lásd. II. világháború), hanem az érdekelt népek – nagyhatalmi befolyástól mentes, népszavazással szentesített – közös alkotása. „A Kárpátok ölelte Duna-medence zárt egységének megteremtése szükség és törvény. Meggyőződésünk, hogy ezt a zárt egységet létre kell hozni. Mi azt valljuk, hogy magyar népcsaládunk történelmi feladata és hivatása, hogy a Hungarizmus valóságalapján építve, ezt a zárt egységet az érdekelt és érintett népcsoportok közös akaratából és szentesítésével önerejéből, minden természetellenes befolyástól menten létrehozza: Hont szerezzen az összes népcsoportoknak s szívvel és értelemmel vallott hazát adjon.” (Szálasi Ferenc: Út és Cél) Szálasi éppen ezért elismeri társnépeink önrendelkezési jogát, deklarálva, hogy „a döntést csak a testvérnemzetek szabad akarat-megnyilvánulása szentesítheti” (Szálasi Ferenc: Út és Cél. Bevezető és V./5. fejezet).

Az eddig előadottakból egyenesen következik, hogy Kárpát-medence vezetőnépe csak és kizárólag akkor lehet ismét a magyar, ha történelmi hivatását képes és hajlandó lesz újra betölteni. Ez a hivatás nem valamiféle velünk született, elidegeníthetetlen és megmásíthatatlan történelmi előjog, amelynek elismerését magától értetődően kellene elvárnunk és követelnünk a társnépektől, hanem feladat, kötelesség és szolgálat, amelynek mindenkor meg kell felelnünk, amelyhez újra fel kell nőnünk erkölcsi, szellemi és anyagi tekintetben egyaránt. Jelen állapotunkban viszont lassan felkerülünk a veszélyeztetett fajok listájára, a nemzetet elhagyta az a vitalitás, amely a tatárjárás, a török hódoltság, megannyi háború és katasztrófa után erőt adott az újrakezdéshez. Az elmúlt 60 évben csaknem 6 millió magzatot gyilkoltak meg Magyarországon (jussanak eszünkbe itt Kossuth Lajos szavai: „Az eltiport nép újjászületik, de öngyilkos nemzetnek nincs feltámadás”). Ha mi nem akarunk élni, ha önmagunkat pusztítjuk (abortusz, egykézés, kivándorlás), hogyan várhatnánk el – a szintén hasonló cipőben járó – a társnépeinktől, hogy mögénk álljanak? Ki volna bolond jegyet váltani egy süllyedő hajóra? „Magyar népünk vezető szerepe, vezetésre való elhivatottsága tehát nem kétséges. Csupán tőle függ, erejétől, életigenlésétől, az új élet meglátásából, elismeréséből fakadó akaratától és cselekvőkészségétől, hogy azt be is töltse. Ha életképtelenségből kiesne, helyét is és hivatását is valamelyik másik nép fogja betölteni, olyan, amely az új életet élni meri is és tudja is” (Szálasi Ferenc beszéde 1942. december 27).

Kemény, de mélységesen igaz gondolatok, amelyek talán képesek lehetnek magához téríteni csodavárásba és önsajnálatba merült nemzetünket. Ugyanis „bennünk van a hiba,” – írta a XIX. század elején gr. Széchenyi István – „de bennünk van a feltámadáshoz szükséges erő is.” Ez az erő pedig nem lehet más, mint a hungarizmus, mert „mi, akik mélységes hittel hisszük és valljuk a magyar nemzetiszocializmus hungarista valóságalapját, meggyőződéssel állítjuk, hogy magyar nemzetünk ennek a nagy történelmi és szent feladatának és szent hivatásának csak abban az esetben tud eleget tenni, ha szívvel és értelemmel a mi hitvallásunkat vallja és gyakorolja; lehetővé teszi, hogy belátható időn belül Csonkaországunkban az igazi független magyar nemzetiszocialista rendszer kerüljön uralomra és meggyőződéssel vallja, hogy ezt a rendszert és ezt az uralmat egyedül és kizáróan csak mi tudjuk tisztán, becsületesen biztosítani és megvédeni. Ezért olyan erkölcsi, szellemi és anyagi rendet és rendszert kell felépítenünk és gyakorlati életünkben valósággá tennünk, mely elszakított véreinknek és testvérnépeinknek a magyar nemzetiszocialista államunkba való visszatérését szükségessé és kívánatossá teszi” (Szálasi Ferenc: Út és Cél V/5.).

Valódi azonosságunk egyik sarokköve tehát ez a történelmi hivatás (ahogy dr. Vass Csaba fogalmaz: „szakrális identitás” – és nem pedig az örök fájdalom), amely az elmúlt évezredben képessé tette a magyarságot arra, hogy közös hazát teremtsen az itt élő népeknek, melyet azok – együtt izzadva és vérezve a magyarsággal – mindaddig közösen védtek és építettek, amíg a nagyhatalmi érdek közbe nem szólt. A magyarság nem a „nemzetek Krisztusa” (jusson itt eszünkbe a HolokausztTM-vallással való analógia), de krisztusi nemzet még lehet ismét, ha kezet nyújt a társnépeknek – és Kelet-Közép-Európa minden népének – az élet útját mutatja nekik. De erre az útra (szembefordulva a halál kultúrájával) legelőször nekünk magunknak kell rálépni!

Domokos Endre János – Kitartás.net

Hozzászólások