Vigyázó szemetek Londonra vessétek

Hibaüzenet

  • Notice: Undefined index: taxonomy_term similarterms_taxonomy_node_get_terms() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 518 sor).
  • Notice: Undefined offset: 0 similarterms_list() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 221 sor).
  • Notice: Undefined offset: 1 similarterms_list() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 222 sor).

Nagyon úgy fest, hogy az angolok többsége egyáltalán nem akar cukrászdát nyitni Bécsben (a skótok és az írek viszont igen)...

Noha a közvélemény-manipuláló intézetek még a referendum előtti napokban is a maradás-pártiak győzelmét jósolták, június 23-án Nagy-Britannia mégis az Európai Unióból való kilépésre szavazott. Ebben talán közrejátszhatott az is, hogy a szigetországban – szemben a 2003. április 12-én nálunk megtartott népszavazást megelőző kampánnyal – lehetett az unió ellen is kampányolni (mifelénk anno rendőrök vitték el – többek közt – a nem mellett kampányoló Budaházy Györgyöt is).

Az Egyesült Királyság polgárai – a vasárnapi magyar-belga nyolcaddöntő előtt nagy karriert befutott orbanizmust (vagy habonyizmust?) idézve – üzentek Brüsszelnek, hogy ők is megértsék. A címzett viszont meglepően higgadtan és visszafogottan reagált a londoni üzenetre. Ez a reakció nagyjából úgy foglalható össze, hogy „essünk túl rajta minél gyorsabban” – pedig a demokraták nem arról híresek, hogy pár szóval túlteszik magukat azon, ha a démosz nem azt gondolja és csinálja, ami nekik (mármint a demokratáknak) a legjobb...

Az uniópárti sajtóban viszont nyoma sincs a hivatalos Brüsszel diplomatikus visszafogottságának. Az Index például „az emberi hülyeség új korszakának” beköszöntéseként tálalja az eredményt (tömören: a britek eszét elvette a jólét, jó dolgukban nem tudják mit kezdjenek magukkal, ezért jól kiléptek az unióból, szégyelljék magukat!). De a kulturális marxizmus egyik legelvakultabb szócsöve (igen, van az Indexnél is lejjebb), az Amerikai Népszava is alaposan kitesz magáért, szerkesztőségi cikkben retteg egy jót a széthulló, fasi-, és orbanizálódó Európáról. Szerintük ugyanis „a legnagyobb veszély nem is az EU széthullása, hanem egy »kereszténynek« nevezett fasiszta Európa létrejötte, amely a liberális demokráciák díszletei között szélsőjobboldali ideológiai államszövetség létrejöttével fenyeget. Az antiliberális és amerikaellenes propaganda megtette a hatását, a felvilágosodást, az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát elutasító tendenciák felerősödtek, az Unió belső ellentmondásait ürügyként felhasználó populisták győzelemre állnak. A szabadság ostromlott vár”.

De a szavazás eredménye talán David Cameron brit miniszterelnököt lepte meg a legjobban, aki a népszavazás ígéretével (kifogva a szelet a Függetlenségi Párt vitorlájából) tavaly választást nyert, majd – demokratától szokatlan módon – ki is írta a népszavazást. Ahogy a tudatipar és az elit nagy része, ő is arra számított, hogy a maradáspártiak győznek. Ő szépen letudja egy választási ígéretét, mindenki boldog és minden marad a régiben. Mint láthattuk, nem egészen így történt és ez a brit miniszterelnök székébe került.

David Cameron nagyban játszott, de belebukott. Esze ágában sem volt kivezetni országát az Európai Unióból, ezért fel sem készült arra az eshetőségre, hogy – az övétől eltérő népakaratnak engedve – mégis ezt kell tennie. Brüsszelben viszont nagyon is számításba vették azt a lehetőséget, ami végül a népszavazás nyomán bekövetkezett, s a brit miniszterelnöktől eltérően alaposan fel is készültek rá. Ennek első megnyilvánulása volt, hogy amit a brüsszeli eurokraták szemérmesen nem mondtak ki, azt kimondták, illetve megtették azok, akiknek az érdekeit képviselik: a font azonnal gyengülni kezdett, a legnagyobb hitelminősítők pedig nyomban visszaminősítették a brit államadósságot.

Több, mint valószínű, hogy Nagy-Britannia ennyivel nem ússza meg, s Brüsszel ki nem mondott szavai mögött még kiadós pofonok várnak a „rebelliskedő” britekre. Hogy pontosan mi is fog következni, azt pedig nem az EU alapszerződéséből fogjuk megtudni (ahol a fősodratú média nagy része sejti a választ), inkább egy agyontiltott, vitatott hitelességű (de mindez-idáig megbízható jósnak bizonyuló) könyvből, amely így fogalmaz: „Minden ellenszegülésre azzal kell tudnunk válaszolni, hogy annak az országnak szomszédaival, amely szembe merészel helyezkedni velünk, háborút viseltetünk az ellenszegülő ellen” (Cion bölcseinek jegyzőkönyvei, 7. jegyzőkönyv).

Nagy-Britannia két világháborúban is eljátszotta az „elnyomott kis népek nagy barátja” szerepét, amikor Kelet-Közép-Európa térképét először saját érdekei szerint rajzolta át (ellenfeleit gyengítendő), majd az egészet egyszerűen Sztálinnak ajándékozta, Németország leverését meghálálandó. Most viszont a Churchill esztelen német-gyűlölete miatt előbb középhatalommá (ti. az egykori brit gyarmatokon a háború valódi győztesei, a SZU és az USA osztozott testvériesen), majd utódállammá süllyedt Anglia saját bőrén lesz kénytelen megtapasztalni, hogy milyen is az, amikor egy nagyhatalom azon javakkal fizeti ki csatlósait, amelyeket addig ő a sajátjának gondolt.

Ennek megfelelően alig telt el néhány óra a népszavazás eredményének kihirdetése után, s a spanyolok máris bejelentkeztek Gibraltárért (az igényüket egyébként bajos lenne vitatni), a bennmaradásért lelkesedő skótok újra elkezdték feszegetni a függetlenség kérdését (hogy Skócia így lehessen az EU tagja) és a Sinn Fein is egyre hangosabban szorgalmazza Észak-Írország újraegyesítését az anyaországgal (elkerülendő, hogy schengeni határ válassza ketté az ír szigetet). De még az eddig meglehetősen csöndes walesi nacionalisták is mozgolódni kezdtek és az uniópárti Londonisztánban is vannak egy páran, akik el akarnak szakadni. Abban pedig biztosak lehetünk, hogy ezek a törekvések – a fent idézett 7. jegyzőkönyv szellemében – Brüsszelben nagyon is megértő fülekre fognak találni, s az unió lesz az „elnyomott kis népek nagy barátja” – ezúttal a renitens Angliával szemben.

Ha Cameron nem egyszerű propaganda-fogásnak szánta volna a vesztét (és Nagy-Britannia várható szétesését) okozó népszavazást, akkor legelőször a társországok vezetőivel ült volna le tárgyalni és mindaddig egy lépést sem tett volna, amíg velük közös álláspontot nem tud kialakítani, őket maga mögött nem tudja. Nem így történt, s ezzel a mulasztásával a néhai miniszterelnök hatékony fegyvert adott Brüsszel kezébe tulajdon hazája ellen, amelyet az eurokraták bolondok lesznek nem ellene fordítani. Ami eddig – egy EU-tagállammal szemben – bűnös szeparatizmusnak számított, az most – az istrángot rángató angolok ellenében – a demokrácia, az önrendelkezés (az emberi jogok, meg a tolerancia, stb.) győzelme lesz. Gondoljunk csak a baszk ETA megítélésének változására a nyugati közbeszédben: ameddig Franco ellen harcoltak, addig szabadsághősök voltak, amint a „demokratikus” (később uniós tag) Spanyolország lett az ellenfél, rögvest „szeparatista terroristák” lettek. Nagyjából ez a folyamat fog lejátszódni a skótok és az észak-írek esetében is (csak itt a tegnapi szeparatistákból lesznek Brüsszel holnapi szabadsághősei).

A történelem ismételten igazolni látszik az ószövetségi „ezüstszabály” időtlen érvényességét: „Amit magadnak nem szeretnél, azt másnak se tedd” (ui. előbb-utóbb vissza fogod kapni, ha nem is attól, akinek ártalmára voltál; Tob 4,15). Ezen nekem, mint magyarnak és kelet-közép-európainak – akinek (ahogy a többi itt élő népnek) csaknem egy évszázada Trianon határozza meg a sorsát: ezért csapódtunk sorstársainkkal versengve Németországhoz, majd fordultunk ellene, ezért léptünk be az Unióba – egyfajta történelmi elégtételt, kárörömet kellene éreznem. De mégsem tudok „örülni” egykori ellenségünk és megnyomorítónk várható nehézségeinek, az angolokra váró szenvedéseknek, mert minden szabadság-szerető, identitásához, szuverenitásához ragaszkodó nemzet jövendő sorsát látom bennük.

A Brexit (és minden következménye) szolgáljon tanulságként minden „euro-szkeptikusnak” kontinens-szerte (hogyan ne lépjünk ki az EU-ból), de különösen itt Kelet-Közép-Európában, mivel a mi helyzetünk a fent ismertetett szempontból nagyon hasonlít az angolokéra (és ezt a nagyhatalmak már többször ki is használták az itt élő népek rovására). Ebből kifolyólag Kelet-Közép-Európa népei csak és kizárólag együtt, összefogva nyerhetik vissza szuverenitásukat, őrizhetik meg identitásukat, ha bármelyik nemzet – az angolok példájára – egyedül, a többiekkel való megegyezés nélkül próbálkozik szembefordulni Brüsszellel, az ellen ugyanúgy fel fogják bujtani a szomszédait (s ez mifelénk nem is olyan nehéz mesterség – a románok ösztönösen ráéreztek, hogy ha az ellenkezőjét mondják annak, mint a magyarok, akkor jó pontokat szereznek). Egy (horvátokkal, szlovénekkel, esetleg szerbekkel és románokkal) kibővített, valós tartalommal megtöltött Visegrádi együttműködés lehet a megoldás, minden más próbálkozás eleve kudarcra van ítélve.

Domokos Endre János – Kitartás.net

Hozzászólások