Alkotmányellenes volt a tragikus magyar hadba lépés

Hibaüzenet

  • Notice: Undefined index: taxonomy_term similarterms_taxonomy_node_get_terms() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 518 sor).
  • Notice: Undefined offset: 0 similarterms_list() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 221 sor).
  • Notice: Undefined offset: 1 similarterms_list() függvényben (/home3/kitartas/public_html/sites/all/modules/similarterms/similarterms.module 222 sor).

Hetvenöt éve, 1941. június 26-án a kora délutáni órákban halálos áldozatokat és súlyos anyagi károkat okozó bombatámadás érte Kassát. A máig homályos hátterű kassai incidens másnapján Bárdossy László miniszterelnök az országgyűlés alsóházában napirend előtt felszólalva bejelentette, hogy a felvidéki várost ért bombatámadás miatt, Magyarország hadiállapotban állónak tekinti magát a Szovjetunióval. Július elsején a Kárpát-csoport alakulatai átlépték a határt, ezzel az ország visszavonhatatlanul belekeveredett a második világháborúba.

Az óvatos, lavírozó külpolitika folytatása lett volna a cél

1941. április 3-án, a jugoszláviai válság miatt – nem látva belőle kiutat –, Teleki Pál miniszterelnök öngyilkos lett. Horthy Miklós kormányzó április 7-i hatállyal Bárdossy Lászlót, a Teleki-kormány külügyminiszterét nevezte ki kormányfőnek.

Bárdossyt, a rutinos diplomatát, aki külügyminisztersége előtt Londonban követségi tanácsosként, Bukarestben pedig nagykövetként szolgált, mérsékelt, európai látókörű politikusként ismerték.

Carlile Aylmer Macartney az Oxfordi Egyetem történészprofesszora írta Bárdossyról: „...a magyar politika legjobb embere volt Londonban, aki a legtöbb szimpátiát szerezte Magyarországnak.” A kormányzó választása éppen azért esett Bárdossyra, mert úgy látszott, hogy személye és előélete alkalmassá teszi a Teleki-féle óvatos külpolitikai irányvonal továbbvitelére.

Diplomáciai pályafutásánál is fontosabb szerepet játszott kinevezésénél az a tény, hogy belpolitikában minden irányban független volt” – írja Horthy visszaemlékezésében Bárdossy miniszterelnökké dezignálásáról (forrás: Horthy Miklós. Emlékirataim, Európa–História, Budapest, 1990). Márpedig az ország geopolitikai helyzetére figyelemmel, valamint a Balkánon kialakult friss német szupremácia és az egyre gyakoribb, bizalmas csatornákon érkező hírek miatt, miszerint német–orosz konfliktus fenyeget, több mint indokolt volt az óvatosság.

A szoldateszka azonnali katonai akciót követelt

Bárdossy eleinte maximálisan ezt az irányvonalat képviselte, többször és határozottan visszautasítva a katonai vezetés, különösen az ájultan németbarát vezérkari főnök, Werth Henrik vezérezredes szorosabb német–magyar katonai együttműködést szorgalmazó törekvéseit. Werth 1941. május 6-án, majd június 14-én a miniszterelnöknek címzett memorandumában foglalta össze a német–magyar kapcsolatok, különösen a két ország hadserege közötti együttműködés szorosabbra fonásának általa vélt előnyeit.

Werth szerint a magyar kormány súlyos hibát követ el, ha kimarad a németek várható keleti hadjáratából. Egyik fő érve a bécsi döntésekkel Magyarországnak juttatott területek megtartása volt, amit Werth szerint a kormány habozó politikája komolyan veszélyeztethetett.

A túlbuzgó vezérkari főnök – hivatali hatáskörét messze túllépve – német összeköttetései felhasználásával a kormány háta mögött azzal próbálkozott, hogy német részről is fejtsenek ki nagyobb nyomást a szövetségi kapcsolatok úgymond, „elmélyítésében”. Mindez egyre jobban irritálta Bárdossyt, ám az önálló politizálásba kezdett vezérkari főnök kemény rendreutasítása elmaradt.

Bárdossy először határozottan elutasította a magyar hadba lépést

Április 28-án Horthy kormányzót arról értesítette Kristóffy moszkvai magyar követ, hogy helyi informátorai szerint német–szovjet háborús konfliktus kirobbanása valószínűsíthető a közeljövőben. Ezért ha június 22-én a széles közvéleményt váratlanul is érte a Barbarossa hadművelet híre, a magyar politikai vezetést – amely már kapott néhány információt a Harmadik Birodalom és a sztálini Szovjetunió között fenyegető konfliktushelyzetről – aligha.

A miniszterelnök a Szovjetunió megtámadásának hírére nem tartotta szükségesnek, hogy azonnali intézkedéseket tegyen. A két ország között – szemben Romániával – nem voltak vitás területi kérdések. Az 1930-as évek második felétől normalizálódtak a szovjet–magyar diplomáciai kapcsolatok. Ennek jegyében a Szovjetunió 1940-ben visszaszolgáltatta az 1848–49-es szabadságharc idején orosz hadizsákmányba került honvéd hadilobogókat, ezt a Teleki-kormány és a magyar közvélemény is nagyra értékelte.

A június 23-án megtartott minisztertanácson, a birodalmi kormány kérésére – amelyet Von Jagow budapesti követ tolmácsolt –, a kormány csak a diplomáciai kapcsolatok megszüntetéséről döntött. Bárdossy ismét határozottan elutasította a vezérkari főnök indítványát, hogy Magyarország – német felkérés hiányában – önként lépjen be a Szovjetunió elleni háborúba.

Hitler nem kért a magyarokból

A Barbarossa hadművelet megtervezése során a németek egyáltalán nem kalkuláltak a magyar részvétellel, két okból is. A magyarokat nem különösebben szívelő Adolf Hitler nem sokra becsülte a honvédség harci értékét. A náci hierarchia egyik fő prominense, Joseph Goebbels propagandaminiszter naplóbejegyzéséből pedig azt is tudjuk, Hitler attól tartott, hogy a magyarok esetleges részvételükért újabb területi követelésekkel lépnének fel.

A diplomáciai kapcsolatok megszakításán és a mezőgazdasági, illetve néhány stratégiai fontosságú nyersanyag kivitelének fokozásán kívül mást nem kértek. Hitler arra számított, hogy Románia – amely június 22-én a németekkel együtt támadta meg a Szovjetuniót – jelentős erőkkel történő részvétele miatt a magyar kormány előbb-utóbb úgyis önként csatlakozik az „antibolsevista keresztes hadjárathoz”.

Werth vezérkari főnököt nem hagyta nyugodni a többszöri kormányfői elutasítás sem. A Budapesten ekkor megfordult német katonai vezetők közül Franz Halder vezérezredes, a szárazföldi haderő főparancsnokságának (Oberkommando des Heeres, OKH) vezérkari főnöke kifejtette Werth Henriknek, hogy szó sincs a magyar részvétel elutasításáról, és a német vezérkar minden felajánlást szívesen fogad, ám hivatalosan nem fogják kérni.

A politikai vezetés ellenállása miatt azonban a németek addigi hadi sikereitől lenyűgözött Werth tábornok próbálkozásait egyelőre kudarc kísérte. A kormányon belül az ugyancsak elvakult németbarát hírében álló Bartha Károly vezérezredes, honvédelmi miniszter kivételével senki sem támogatta az önkéntes hadba lépést, egészen 1941. június 26-ig.

Senki sem tudta azonosítani a támadó gépeket

1941. június 26-án, 12 óra 10 perckor Rahó térségében légitámadás érte a Budapest–Kőrösmező között közlekedő gyorsvonatot. A szemtanúk szerint vörös csillagos szovjet felségjelet viselő vadászgépek lőtték géppuskával alacsonytámadásban a szerelvényt. A támadásnak egy, más források szerint három halálos áldozata volt.

Alig egy órával később a honvédség Heringes község határába telepített légvédelmi figyelő szolgálata három ismeretlen, kétmotoros bombázógépet azonosított, amelyek kötelékben Kassa irányába repültek. A riasztást azonban nem tudták leadni, mivel – mint utóbb kiderült – beáztak a telefonkábelek. 13 óra 8 perckor a három kétmotoros gépből álló kötelék alacsonyan Kassa fölé berepülve, bombaterhét a városra dobta. Súlyos találatok érték a Postapalotát, a tüzérlaktanyát, és néhány lakóházat is.

A városban állomásozó légvédelmi alegységet olyan váratlanul érte a bombatámadás, hogy gépágyúikból csak néhány lövést tudtak leadni a távozó gépek után. A légvédelmi tüzérek sem tudták megállapítani a támadó gépek típusát és illetőségét. A Kárpátok felett két riadóztatott Fiat CR.42-es vadászgép eredt a bombázók nyomába. Azok azonban gyorsabbak voltak a magyar vadászgépeknél, amelyek teljes gázzal is csak 1000 méterre, a hatásos lőtávolságon kívülre tudták megközelíteni a felhőben eltűnő gépeket. A vadászgépek pilótái ugyancsak tanácstalanok maradtak a bombázók azonosságát illetően.

A bombatámadás 32 halálos áldozatot, valamint 60 súlyos, továbbá 220 könnyebb sebesültet követelt, és komoly anyagi károkat okozott. Összesen 29 darab 105 kilogrammos, szovjet gyártmányú, pillanatgyújtós repeszromboló bombát dobtak a városra, kettő közülük nem robbant fel. Ezekből pedig még azt is megállapította a helyszíni vizsgálat, hogy a bombákat Leningrádban gyártották.

A légvédelmi parancsnokság 13 óra 45 perckor jelentette az incidenst a vezérkari főnökségnek. A vezérkar hírnaplójának június 26-i bejegyzése a következőket tartalmazza: „Utólag beérkezett jelentés szerint a támadó gépek sárgára festett orosz gépek voltak.” (Forrás: Romsics Ignác, Magyarország hadba lép, BBC History, III.évf. 4. szám, 25. o.)

Bizonytalan forrásokon alapuló propagandisztikus konteó

1945 után sokat idézték Krúdy Ádám vezérkari századost, aki 1941 nyarán a kassai repülőtér parancsnoka volt. A százados szerint ugyanis a támadó gépek felségjel nélküli német Junkers Ju-52-sek voltak. Krúdy századost azonban nem lehet túl hiteles forrásnak tekinteni, mert más nyilatkozatában a gépeket már olasz gyártmányú Savoya-Marchetti SM.75 típusként említette. A két típusban csak annyi volt a közös, hogy egyaránt két szárny- és egy orrmotorral rendelkeztek, azaz hárommotoros gépek voltak. (A Luftwaffe a Ju-52-t a világháború idején kizárólag szállítási célokra használta.) A légvédelmi megfigyelők és tüzérek, valamint a magyar vadászpilóták is – annak ellenére, hogy a típust nem tudták beazonosítani – határozottan állították, hogy az észlelt bombázók kétmotoros gépek voltak.

Krúdy százados ellentmondásos nyilatkozatai szolgáltak annak a kommunista időkben elterjedt összeesküvés-elméletnek az alapjául, amely szerint a kassai bombázást felségjel nélküli német gépek követték el, mégpedig abból a célból, hogy Magyarországot „beugrasszák” a szovjetellenes háborúba. A történelmi források alapvetően ellentmondanak ennek a teóriának; 1941 júniusában ugyanis a németek még nem számoltak magyar részvétellel a szovjet elleni háborúban, és ezt nem is erőltették. Noha a mai napig sem sikerült kétséget kizáróan feltárni a kassai incidens hátterét, a hadtörténészek többségi álláspontja szerint a felvidéki várost valóban szovjet gépek bombázták, de tévedésből. 1941. június 26-án a határhoz még viszonylag közel folytak a harcok. Tiso Szlovákiája a Barbarossa hadművelet másnapján, június 23-án hadat üzent a Szovjetuniónak, így a szlovák állam területe az orosz légierő számára ellenséges célponttá vált. A Kassához közeli Eperjesen fontos német híradósközpont működött; a legnagyobb valószínűség szerint ez lehetett az orosz bombázók eredeti célja. A szovjet légierő hajózó állományánál rendszeresített térképek között 1941-ben számos olyan volt használatban, amelyen Kassa még csehszlovák városként szerepelt.

Ráadásul a szovjet légierőnél 1941 nyarán kétféle kétmotoros bombázó is szolgálatban állt, az Iljusin Il-4 közepes, illetve a Tupoljev SB gyorsbombázó. Nehezen elképzelhető, hogy a német vagy a magyar légierőnél is rendszeresített – amúgy hárommotoros – Ju-52, illetve SM-75 típusokat a légvédelmi tisztek és magyar hajózók képtelenek lettek volna felismerni. A kassai incidens mindenesetre gyökeres fordulatot eredményezett Bárdossy addigi óvatos külpolitikájában.

Nem kellett volna úgy sietni

Június 26-án délután koronatanácsot (a kormányzóval és a vezérkari főnökkel kiegészített minisztertanácsot) hívtak össze a kassai incidens miatt. Horthy, miután olyan információt kapott, hogy orosz gépek bombázták Kassát, rendkívül felháborodott, és a szovjet támadást – anélkül hogy részletesen kivizsgáltatták volna az esetet, illetve megpróbáltak volna harmadik ország diplomáciai képviseletén keresztül magyarázatot kérni a szovjet kormánytól –, rögtön casus bellinek tekintette.

Saját hatáskörében eljárva, a kormányzói jogállásról szóló 1920. évi XVII. törvénycikk 2. § (2) bekezdésére hivatkozva – a kormány és az országgyűlés utólagos hozzájárulásának kikérése mellett – elrendelte a hadiállapot kimondását, és a honvédség meghatározott egységeinek határon túli bevetését. A június 26-i délutáni koronatanácson a kormány – Bartha Károly vezérezredes, honvédelmi miniszter, valamint a vezérkari főnök beszámolóját is meghallgatva –, jóváhagyta az államfő döntését, és felhatalmazta a honvédelmi minisztert a magyar királyi honvédség részleges mozgósítására. Egyedül csak Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter nem értett egyet a kormány döntésével: idő előttinek és elhamarkodottnak tartotta. „Nem kell úgy sietni” – sommázta véleményét a belügyminiszter.

A képviselők megéljenezték az alkotmányellenes döntést

Másnap, június 27-én Bárdossy László miniszterelnök az országgyűlés alsóházának plenáris ülésén napirend előtt bejelentette, hogy az országot ért nem provokált támadás miatt a Szovjetunió és Magyarország közötti hadiállapotot beálltnak nyilvánítja. Annak ellenére, hogy a képviselők felállva megéljenezték és megtapsolták az ország számára katasztrofális következményekkel járó bejelentést, a kormányzó és a miniszterelnök eljárása komoly alkotmányos aggályokat vetett fel.

Bárdossynak a kormány előterjesztését szavazásra kellett volna bocsátania, és a háznak kellett volna jóváhagyólag dönteni a háború vagy – a kormány javaslatát elvetve – a béke kérdésében. De ott, a hamis eufória pillanataiban sem a közjogi méltóságok, sem pedig a „mezei” képviselők nem foglalkoztak holmi alkotmányos aggályokkal. (Nem úgy, mint 1944 szeptemberében az ország háborúból való kiugrásának sete-suta előkészítése során.) Csak néhány konzervatív politikus, köztük Bethlen István gróf, vélte úgy, hogy a Szovjetunió elleni hadba lépés végzetes hiba, ami az ország pusztulásához vezethet.

Az ország jövője szempontjából felelőtlen hozzáállásra jellemző például Bartha Károly honvédelmi miniszter „szakvéleménye” is, aki szerint hat hétbe sem fog telni a Szovjetunió leverése. A Kárpátalján diszlokáló, és már június 26-án délután riadóztatott harccsoport, az 1. hegyi és a 8. határvadászdandár, a gyorshadtest 1. és 2. gépkocsizó dandárja, valamint az 1. lovasdandár, összesen 40 000 katona, Szombathelyi Ferenc altábornagy, a kassai VIII. hadtest parancsnokának vezetésével, Kárpát-csoport néven, július 1-jén lépte át a határt. Magyarország önkéntes hadba lépése a Szovjetunió ellen ezzel befejezett ténnyé vált.

Bárdossy eltitkolta Molotov üzenetét

A Szovjetunió elleni hadba lépés kérdésében egészen az utolsó napokig különösen óvatos Bárdossy magatartásának hirtelen megváltozása igencsak érthetetlen, különösen Molotov külügyi népbiztos üzenetének ismeretében, amelyet június 24-én kapott meg a miniszterelnök, Kristóffy követ útján. Molotov üzenete azt tartalmazta, hogy Magyarország semleges magatartása esetén a Szovjetunió elismeri a II. bécsi döntést, és a Romániával szembeni további magyar területi követeléseket is jóindulatúan kezeli. Ezt a fontos diplomáciai üzenetet azonban Bárdossy érthetetlen módon a minisztertanács és a kormányzó elől is elhallgatta. „Nem kímélhetem meg Bárdossyt attól a szemrehányástól, hogy azokban a válságos napokban eltitkolta előttem moszkvai követünk egyik táviratát, melyről csak három évvel később értesültem. Ekkor Bárdossy nyomatékos kérésemre, be is ismerte ezt a tényt” – emlékszik vissza Horthy a Molotov-üzenet ügyére 1953-ban kiadott memoárjában. (Forrás: Horthy Miklós: Emlékirataim, Európa–História, Budapest, 1990, 251. o.)

A hadiállapot elsietett és felelőtlen deklarálásával, valamint a Kárpát-csoport harcba küldésével Magyarország önkéntes belépése a Szovjetunió elleni hadjáratba befejezett,– és a későbbiekben súlyos következményekkel járó – ténnyé vált.

Felelőtlen és tragikus tett volt a hadba lépés

Magyarország már csak földrajzi fekvése, illetve geopolitikai helyzete miatt sem tudta volna elkerülni, hogy a világháború későbbi éveiben az ország hadszíntérré váljon. A semlegesség deklarálása nem segített volna ezen, hiszen – amint történelmi példák bizonyítják –, sem Hitler, sem pedig Sztálin nem sokat törődött volna ezzel. A németekkel szövetséges csatlós országok közül Bulgária volt az egyetlen, amely nemhogy nem volt hajlandó hadba lépni a Szovjetunió ellen, hanem diplomáciai kapcsolatait sem szakította meg Moszkvával. 1944 szeptemberében, amikor a Vörös Hadsereg Bulgária határaihoz érkezett, Sztálin „hálából” a bolgár semlegességért, hadat üzent az országnak, és erőszakkal megdöntötte a szófiai kormányt, saját kommunista bábjait juttatva hatalomra. Hitlernek sem voltak különösebb skrupulusai Magyarország 1944. március 19-i katonai megszállásakor és a német érdekeket száz százalékig kiszolgáló Sztójay-féle bábkormány pozícióba juttatásakor.

Tehát a semleges, illetve nem hadviselői státuszt aligha lehetett volna a háború befejezéséig fenntartani. Ennek ellenére is kijelenthető, hogy Magyarország hadba lépését 1941 júniusában még nem indokolta semmilyen kényszerítő körülmény. Az ország meggondolatlan hadba lépéséért a kormányzó, valamint Bárdossy László miniszterelnök személyes felelőssége emiatt megkérdőjelezhetetlen.

Elter Tamás – Origo.hu

Kitartás.net kommentár: Elter Tamás fenti megállapításai több ponton megegyeznek a hungarista állásponttal, ezért is tartottuk érdemesnek átvenni hiánypótló tanulmányát. A szerző – teljes összhangban az általunk több előadásban, beszédben és publikációban hangoztatott állásponttal – helyesen mutat rá, hogy noha a Szovjetunióval való hadiállapot deklarálása elhamarkodott volt (sem az oroszoknak, de abban a pillanatban a németeknek sem állt érdekében a magyar hadba lépés, így a kormányt semmilyen külső erő nem kényszerítette erre), de ennek esetleges elmaradása sem befolyásolta volna érdemben az ország háború utáni sorsát, ahogy ezt a szerző a semleges Bulgária 1944-es szovjet lerohanásával szemléletesen bizonyította is (e helyütt nyugodtan megemlíthette volna a nyugati hatalmakkal szövetséges Lengyelországot is, amely a teheráni és jaltai alku folytán – egész Kelet-Európával együtt – szovjet megszállás alá került, noha erre a mainstream-logika szerint semmilyen okot – „háborús bűnt” – nem szolgáltatott, végig a „jó oldalon” állt).

A kellőképpen történelmietlen „mi lett volna, ha” kérdésre tehát maga a történelem szolgáltatott kielégítőnek mondható választ. Ebből kiindulva Bulgária – és más nem hadviselő, esetleg a szövetségesekkel tartó – kelet-európai ország háború utáni sorsa a Kristóffy nagykövetnek tett molotovi ígéret komolyságát is erősen megkérdőjelezi.

Az addig meglehetősen óvatosan lavírozó Bárdossy magatartásának hirtelen megváltozására a szerző nem ad egyértelmű magyarázatot, csak sejtetni engedi, hogy tettét – az addigi revíziós eredményeket féltő vezérkar erőteljes nyomása mellett – a kormányzó iránti lojalitás motiválhatta. Bárdossy Horthy iránti feltételen lojalitását támasztja alá, hogy népbírósági perén a végig úriemberként viselkedő, nyomasztó szellemi és erkölcsi fölényével gyakran bírái fölé kerekedő egykori miniszterelnök meg sem próbálta az államfőre tolni a felelősséget (Horthy idézett emlékirataiban nyomát sem találjuk hasonlónak, gond nélkül varr minden felelősséget az akkor már halott Bárdossy László nyakába).

Hozzászólások