Napi evangélium 2016. július 14.

Évközi 15. hét

 
Iz 26,7-9.12.16-19
 
Az igaznak ösvénye egyenes, Uram, az igaznak útját te egyengeted. Ítéleteid ösvényén is terád vártunk, Uram, nevedre és emlékezetedre vágyódott a lelkünk. Lelkem utánad vágyódik éjszaka, és bensőmben a lelkem téged keres. Mert ha ítéleteid megvalósulnak a földön, igazságot tanulnak a földkerekség lakói. Uram, te adsz nekünk békességet, mert minden tettünket te vitted végbe nekünk. Uram, a szorongatásban téged kerestek, imát suttogtak, mikor fenyítetted őket. Mint a terhes asszony, aki közel van a szüléshez, vajúdik és kiált fájdalmában, olyanok voltunk mi színed előtt, Uram. Fogantunk, vajúdtunk, mintegy szelet szültünk; szabadulást nem szereztünk az országnak, és nem születtek lakói a földnek. Életre kelnek majd halottaid, holttestük feltámad. Ébredjetek és ujjongjatok, akik a porban laktok! Mert világosság harmata a te harmatod, és a föld újjászüli az árnyakat.
 
Mt 11,28-30
 
Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.
 
 
Tegnap Izajás prófétával együtt gondolkodtunk, elmélkedtünk Isten titokzatos gondviseléséről, amely akkor is megvalósul, ha ránk támadnak a gonoszok, hiszen ők is csak eszköz Isten kezében. Érezzük azonban, hogy ez a megértés sem óv meg attól a sebzéstől, mely szívünket érte, s azon túl, amit megérthetünk, marad valami fájón megérthetetlen is ebben a titokban, amely miatt Istent távolinak, megközelíthetetlennek érezzük.
 
A tegnapi elmélkedés, ha nem egészül ki a maival, és ha megállunk a tegnapi megértésénél, megsejtésénél, akkor nem az üdvösség, hanem a kárhozat útján járunk. Hiszen ahogy haladunk előre a lelki élet útján, egyre fönségesebb magasságok és egyre szédítőbb mélységek tárulnak föl benne. Bálványimádás lenne, ha leragadnánk tegnapi istenképünknél, nem véve tudomást arról, hogy mindaz, amit megérthetünk Isten titkaiból, töredékes marad itt a földön, s csak egy láncszem lehet a nagy megértés bevezetőjeként, amikor már nem tükör által homályosan látunk, hanem színről színre... Életünk végéig kell tehát elmélkednünk az Írásokról, hogy halálunk pillanatában az addig tartó elmélkedésláncolat egyszer s mindenkorra a végső és végérvényes valósághoz kapcsolódva igazolást nyerjen, kiegészüljön és eljusson a tökéletes beteljesedésre, „ex umbris et imaginibus ad veritatem”, az árnyakból és képekből az igazságra (Newman bíboros sírfelirata).
 
Ahelyett tehát, hogy szűkös értelmünkkel tovább kutatnánk az isteni gondviselés kifürkészhetetlen misztériumát, más módon kell folytatni Isten arcának keresését: Izajással együtt az ő gondviselő karjaiba vetve magunkat, az imádás végtelen magaelhagyásában. Végy karjaidba, Teremtőm! Ott és csakis ott nyugszik meg az én lelkem. Már nemcsak gondolkodom tetteidről, hanem egészen átadom magam neked... Te hívsz a mai Evangéliumban szent Fiad által: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket.”
 
(barsitelekmm.blogspot.hu)

Hozzászólások