Öööögyes, nátyon öööögyes!

Kohn Itzik bácsi „örökérvényű opusza” jut eszembe, ha netán felmerül bennem a kérdés: miért pont ez, vagy az a személy kerül hatalmi pozícióba, avagy ebrudalják ki onnan.

Talán 10 esztendeje is van már, hogy két könyvet kaptam ajándékba. Fiktív regény volt mindkettő. Az egyik 1907-ben íródott és arról szól, hogyan működnek a szabadkőműves eszmék Angliában, hogyan üldözik, majd rombolják szét a Katolikus Egyházat, hogyan alakítanak világkormányt, stb. A szerző jó fantáziával – és némi Jules Verne-vénával – mondhatnánk próféciákat írt le a XX. század legelején, s minden szava igazsággá lett annak a századnak a végére.

Hogyan lesz az egyszerű angol katolikus papból a Vatikán embere, sőt a könyv végére az utolsó pápa, akinek a halálával egybeesik a világ vége is. Fordulatos, szinte krimiszerű ügyködések, a szabadkőműves és egyúttal megrögzötten ateista hatalmasok machinációiról, a világkormány és élén egy istenként tisztelt személy felbukkanása, hatalmi előretörése, stb.

A másik könyv afféle „kiskegyed-stílusban” íródott. Mindenesetre jól megírt történet volt az amerikai elnökválasztásról, illetve az új elnök gyors lemondatásáról, majd színesbőrű utódának hatalomátvételéről. Akkor – bár nem emlékszem biztosan – még Obama elnöksége csak meglebegtetett lehetőség volt. Az említett regény végére kiderül, hogy a megválasztott és nagyszerű újításokat bevezető elnök félreállít egy befolyásos üzletembert. Egy rámenős újságírónő kideríti, hogy miként került ez az egyszerű fiú az USA élére. Hogyan él egy vidéki kisvárosból, hogyan haladt a tanulmányaiban, hogyan alakult a karrierje. Amikor az újságírónő kezd rádöbbenni, hogy megtervezett, több évtizedes előkészítő munka áll emögött – és erről tájékoztatja is a merész elnököt – a nő életére törnek. Nyomozó munkájának egyik tragikuma, hogy rájön: miként szemelték ki a tehetséges fiatalember, miként egyengették az útját, miként tussolták el egy diákkori bűnét azok, akik megfelelő eszközt láttak benne saját hatalmuk mindenkori biztosítására. S az ifjúkori bűnt a fiatalember elfelejtette – nem így a támogatói – aztán jószándékú törekvései zátonyra futnak, amikor az újságírónő felfedi nyomozásának (egyben a bűneset eltussolásának) tényeit – az elnöknek le kell mondania, ha nem akar nagy botrányt. (A könyv happy end-je szerint a zsarolót is elkapják és börtön vár rá – ó Istenem ha ez igaz lenne a valóságban is!) Persze a könyvbe sok-sok érdekes történet zajlik párhuzamosan. S ezek a történetek a valóságból is ismerősek az olvasó számára. Manapság – ha az elmúlt 5-10 év eseményeit nézem – beteljesedve látom a két regény minden szavát. Vajon miért van ez így? S ez a kérdés kettős: miért lehetett „prófétai szellem” a két könyv szerzője és miként lehetséges, hogy e szörnyű tények ellen nem tud senki tenni?

A politikában (és az élet minden területén, még az Egyházban is) ott vannak a kiválasztott, kisemberekből lett nagyok, akik jószánduk, sőt talán javító törekvésük ellenére elbuknak egy régi-régi (jelentéktelen) botrány kövén.

Hacsak nem alkusznak meg. Ha nem, akkor menthetetlenül elsodródnak – esetleg el is tűnnek. Ha igen, akkor meghasonlott, kapkodó, hiteltelen emberek lesznek. Talán idővel már az a lehetőség is lezárul számukra, hogy becsülettel visszavonuljanak, némi jó emléket hagyva maguk után.

Nincs ebben semmi összeesküvés, de még csak összeesküvés-elmélet sem. Ez egy nagyon „öööögyes” és összefogott hatalom szándéka szerint megvalósuló történelem. Államelnök, pártvezér, Pápa, művész, vagy sztár-riporter?

Mind-mind valaha tehetséges kisemberek. Jól tanulnak, okosan építkeznek, megállják a helyüket egy-egy kisebb poszton. Aztán hirtelen üstökösként ragyognak fel, rengeteget várunk tőlük, mert szimpatikusak, terveik vannak a jó megvalósítására… De egy ponton kezdenek érthetetlenül viselkedni, rossz döntéseket hozni, hatalmi mámortól elkábulva saját maguk árnyéka elől menekülni. Az árnyékban valahol ott lapul egy jellegzetes személy, vagy szervezet, aki, vagy amely „kezeli a fényszórót”. Ők döntik el, hogy rivaldafényben álljon az illető, vagy elnyelje a süllyesztő. Ők az „öööögyes” (valódi) hatalombirtoklók. Nem a jelenben, amikor nevesítjük (vagy fajtásítjuk) őket, hanem amióta az embert árnyékként követi saját esendősége; amióta először elhangozhatott a történelemben: „a kígyó rászedett engem”.

Van árnyék, amely elhomályosítja a fényt (értsd a szellem, a Lélek fényét), de van, amely kiemeli azt: a sötét sírbarlang árnya előtt ragyog az Emberfia életének fénye. Az áruló Júdás felakasztott testének ingó árnyával szemben feltámadó hajnalok ragyogó fénye az erősebb. Az „öööögyes”-kedés árnyával szemben, lelki erősségünk és hűségünk fénye legyőzhetetlenül világít. Mit választunk? Beismerjük, hogy vétettünk és jóvátesszük? Nem hagyjuk magunkat rászedni a kígyó által? Hajlandók vagyunk gyengeségben felbotorkálni a Golgotára? Hajlandók vagyunk Krisztussal eltemetkezni, hogy Vele együtt feltámadjunk?

Pater Anonymus - Kitartás.net

Hozzászólások